Egy brit döntéssel kezdődött minden. Még mielőtt megtudta volna, hogy feladta magát, Liverpool miniszterelnök eldöntötte legrégibb ellensége sorsát: „Erősen hajlunk arra, hogy azt gondoljuk, a fogvatartás leginkább megfelelő helyszíne egy Európától távol eső hely, és hogy Fokváros vagy Szent Ilona lenne a leginkább megfelelő erre a célra” — írja. A monarchiák Európájának akkortájt csak egyetlen dolog járt az eszében: minél távolabbra száműzve egyszer és mindenkorra semlegesíteni azt, akitől oly sok éven át reszkettek.

Eközben Waterloo vesztese megtévesztette önmagát. Rochefort kikötőjében, miután a brit tengeri blokád megakadályozta amerikai útját, bízva ellensége nemeslelkűségében, feladta magát egy méltó angliai száműzetés reményében: „Azért jövök az ön fedélzetére, hogy az önök hercege és az önök törvényeinek védelmére bízzam magam” — közölte Maitland kapitánnyal hajójának fedélzetére lépve, és felettébb derűsen indult Angliába.

Plymouth kikötőjébe aztán két hivatalos személy érkezett, és a miniszterek nevében szörnyű hírt közöltek vele: a kormány Szent Ilonára, az Atlanti-óceán ezen magányos vulkanikus szigetére száműzi. Napóleon leesett a magas lóról. Elöntötte a düh, és heves tiltakozásba kezdett: „Anglia szégyent hoz magára” — mondta. „Sohasem volt még ilyenre példa a világtörténelemben!” Tiltakozó leveleket írt, de mindhiába, még csak válaszra sem méltatták. Miután tudomásul vette deportálását, Napóleon a kabinjában vesztegelt. Kíséretének egyik tagjával, Las Cases gróffal még öngyilkosságról is beszélt, de gyorsan túljutott sötét gondolatain, és így folytatta: „Fájdalmas és nehéz megválni a reménytől és a dicsőségtől.” Napóleon ekkor még csak negyvenhat éves volt, és jó kondíciónak örvendett, reménykedhetett abban, hogy egyszer véget ér a rabsága. Időközben azonban hajóznia kellett börtönszigete felé, melyet hatvanhét nap után a tengeren ért el az impozáns Northumberland fedélzetén. Amikor meglátta magányos szikláját, arca szenvtelen maradt. De kísérete körülötte elkeseredett, a táj annyira baljósnak látszott.

Szent Ilona szigete egy korabeli látképen (Louis Choris, Vues et paysages des régions équinoxiales, Paris, Paul Renouard, 1826)

A magas és komor sziget olyan fellegvárnak tűnt, amelyet azért építettek, hogy eltemesse mindazokat, akik arra járnak.

Napóleon azonban első, ideiglenes Szent Ilona-i lakhelyén a béke idilli menedékét fedezte fel. A Balcombe család birtokán, egy bájos, kis kerti házban lakva néhány boldog hetet töltött el. Kedvelte vendéglátói, különösen a csintalan fruska, Betsy társaságát. Megnyilvánulásai, kialakított kapcsolatai folyton meglepték a kíséretét: a bukott császárt megérintette a családi élet varázsa.

Longwood House hangulata, ahová Napóleon két hónap múlva költözött be, merőben eltért ideiglenes otthonáétól. A rezidencia, melyet az angolok felújítottak és kibővítettek, gazdasági épületekből lett átalakítva, és egy 500 méter magas, kopár fennsíkon helyezkedett el, melynek saját éghajlata volt: szelek, eső és köd. A fogoly szemmel tartására egy tiszt is beköltözött, Napóleon sétáit és kilovaglásait egyaránt őrszemek figyelték. Ezenfelül egy francia sem tartózkodhatott a birtokon kívül, csak kísérettel.

A fennsík egészségtelen klímájának csakhamar meglettek a következményei: a falak nyirkosak voltak, a tapéta lemállott, a papírlapokat vörösség foltozta, Longwood lakóit hasmenés és gyakori megfázások kínozták. A fizikai megpróbáltatásokhoz hozzáadódtak az összezártság és az elszigeteltség táplálta problémák. A feszültségek egyik forrása a Montholon tábornok felesége, Albine és Napóleon közötti szerelmi viszony volt. A megcsalt férj, hogy megőrizze helyzetét az udvarban, inkább szemet hunyt felesége hűtlensége felett, és egyre jobban meghajlott főnöke előtt. A forrófejű Gourgaud tábornokot, Napóleon fanatikus hívét módfelett bosszantotta Montholon viselkedése, de kiváltképp az, hogy az ágyas eltávolította tőle mesterét. Bertrand viszont állandóan a Napóleon mellett maradás és az Európába való visszatérés között hezitált. Felesége a fia jövőjét szem előtt tartva kezdettől fogva az utóbbit forszírozta, és megpróbálta férjét eltávolítani főnökétől.

A hangulat tovább romlott, miután megérkezett „Bonaparte tábornok” hivatalos fogvatartója, egyúttal a sziget új kormányzója, sir Hudson Lowe — szigorú utasításokkal a zsebében. London keményíteni szándékozott a száműzetés feltételein, és mindenáron meg akart szabadulni a bukott császár udvarától, melyet potenciálisan veszélyesnek tartott.

Napóleon azonban jottányit sem engedett a méltóságából, ami hamar kibillentette egyensúlyából Lowe-t, aki a konok magatartásra egyre esztelenebb vegzálásokkal válaszolt. Például a fogvatartottat naponta kétszer ellenőrizték, hogy otthon tartózkodik-e, de mielőtt egy hajó kifutott volna a kikötőből, akkor is! A szökésre készülő Napóleon Lowe rögeszméjévé vált, még a szennyes ruhák között is bizonyítékokat keresett.

Mindeközben a fogvatartott titokban írásművek angliai közlésébe fogott. Ezekben egyrészt megindokolta korábbi döntéseit, de főleg bemutatta és kritizálta fogva tartása körülményeit. Az írások kicsempészéséhez a szigeten átutazóban lévő angolokat, főleg matrózokat vesztegetett meg. Publikációi minden esetben sikert arattak, Liverpool miniszterelnök kabinetje bírálatok kereszttüzébe került.

De a baj ott is felbukkan, ahol az ember nem várja. Miután Gourgaud másodszor is kihívta Montholont párbajra, Napóleonnál betelt a pohár, elküldte forrófejű hívét a szigetről, aki sértődötten, érzéseiben megbántva távozott. Csakhamar egy fiatal hölgy bűvkörébe került, akivel bizalmasan közölte, hogy Napóleon bármikor megszökhetne, kiváló az egészsége, javíthatatlan kalandor maradt. Ugyanezeket a sületlenségeket aztán, cinikus módon, megismételte az angliai hatóságok előtt is, amikor azok kihallgatták. Gaspard Gourgaud, aki bátorságával a csatamezőn többször megmentette Napóleon életét, most locsogásával veszélybe sodorta azt.

A néhány hónap múlva kezdődő aacheni kongresszuson, melyhez Longwoodban nagy reményeket fűztek, határozatot hoztak a Franciaországot megszállva tartó csapatok kivonásáról, és a bukott császár sorsát is megvitatták. A vita végén a cár küldötteként a Bonaparte család egyik korzikai ellensége szólalt fel, és Gourgaud közléseire támaszkodva olyannak festette le Napóleont, mint aki csak arra vár, hogy a csapatok kivonuljanak, és megszökjön, hogy megpróbálja átvenni a hatalmat. Ez a felszólalás aztán eldöntötte a vitát, a kongresszus helybenhagyta a Szent Ilona-i száműzetést, illetve megújította a britek fogvatartói mandátumát.

Napóleon szabadulási esélyei hirtelen elhalványultak. Néhány hónappal később pedig Albine távozása a szigetről újabb csapásként érte. Bizalmi embere, Cipriani rejtélyes körülmények között hirtelen meghalt, Napóleon attól tartott, hogy barátját megmérgezték. Egy újabb sötét korszak kezdődött az életében. Egyre inkább bezárkózott a lakosztályaiba, már nem írt, elhagyta magát. Csak reggelente kapott egy kis lendületet, amikor kertjének fejlesztését irányíthatta.

Ennél is aggasztóbb volt azonban, hogy egy alattomos betegség kínozta. Napóleon baját, a gyomorfekélyt, orvosai nem ismerték fel, félrekezelték, és a sokasodó fekélyek bevérzései az évek során fokozatosan elgyengítették. Fél évvel a halála előtt már csak inasaira támaszkodva tudott járni. 

Társai odaadással váltották egymást ágyánál, különösen Montholon volt mellette sokat. Érezvén, hogy ereje elhagyja, Napóleon megírta végrendeletét, és nyugodtan nézett szembe a közeledő véggel. Fiáért aggódott, attól tartott, hogy betegsége örökletes. Százszor is megkérdezte korzikai orvosát, mi lehet a baja, és meghagyta neki, hogy halála után boncolják fel, hogy kiderítsék, miben szenvedett.

Aztán 1821. május 5-én reggel minden remény elveszett. Pulzusa gyenge volt, alig lehetett kitapintani. Nehezen lélegzett. Nappalijában odaadóan gyülekeztek körülötte az emberek. Majd amikor a nap a horizont alá bukott, a sziget foglya három utolsó sóhaj után kiszenvedett.

A napóleoni eposz utolsó, drámai fejezete ezzel befejeződött. A főhős nemcsak hogy úgy halt meg benne, ahogy akart is: császárként, de Szent Ilona szigete mártírrá is emelte.

Források: Pierre BRANDA, Napoléon à Sainte-Hélène, Perrin, Paris, 2021; Charles-Éloi VIAL, Napoléon à Sainte-Hélène, BnF/Perrin, Paris, 2018