— Egy minden tekintetben átlagos tanyasi parasztcsaládból származom, olyanból, amely nem volt sem szegény, sem gazdag — mondja a hófehér hajú férfi. — Az édesapám a szövetkezet pincegazdaságában dolgozott, az anyám pedig az otthoni tennivalókat látta el, és a ház közelében levő öt hold földön gazdálkodott. Hárman voltunk testvérek, az idősebb nővérem azonban még iskolába sem járt, amikor meghalt. Az anyám ekkor terhes volt, és a temetés után — jóval korábban a vártnál — megszülte a nővéremet, akiről már a születése pillanatában kiderült, hogy gond van a hallásával, ráadásul a bába hibájából csípőficammal jött a világra. Az elbeszélések szerint a nővérem kétéves volt, amikor hivatalosan is közölték a szüleimmel, hogy a kislány siketnéma, és a szellemi fejlődése is aggasztó. A diagnózis pontosnak bizonyult, és azt hiszem, ennek köszönhetem, hogy a világra jöttem. A nővérem nyolcéves volt, amikor anyám állapotos maradt, és minden komplikáció nélkül a világra is hozott — apám legnagyobb örömére.

Azt hiszem, természetes jelenség, hogy azokban a családokban, amelyekben fogyatékkal élő gyerek van, nemigen beszélnek róla. Mindenki úgy viselkedik, mintha minden a legnagyobb rendben volna, és csupán az a szembetűnő, hogy a beteg gyermeket pozitív értelemben vett megkülönböztetés éri. Ahogy nőttem, úgy erősödött a tudat: a nővéremre mindig oda kell figyelni, nem szabad vele kiabálni, minden kívánságát teljesíteni kell. A korkülönbség ellenére nagyon jó viszonyt ápoltunk egymással. Talán el sem hiszi, de én voltam az egyetlen, aki tudott vele „beszélni”. Semmiféle hangot nem hallatott, gyakran a tetteit sem lehetett megmagyarázni, de ennyi év után meg mernék rá esküdni, hogy bizonyos mértékig normális volt, és fel tudta mérni a saját helyzetét, csak változtatni nem tudott rajta. Jószerével mindent meg tudtam vele beszélni — ő ugyanis a szemével kommunikált. Különösen olyankor, amikor szomorú vagy beteg volt, mert ilyenkor a szenvedés szinte izzott a tekintetében.

Anya és apa sokat dolgoztak, így amikor iskolába indultam, az akkor tizenhat éves nővérem gyakran egyedül volt otthon, és nem tudni, hogyan, de terhes lett. A szüleim kétségbe voltak esve, nem tudták, kié a gyerek, de mivel a nővérem már az ötödik hónapban járt, a terhesség megszakítása szóba sem jöhetett. Megszületett a kisfiú, és ezután az én szerepem a családban teljesen megváltozott. A szüleim lényegében rám bízták mindkettejüket, a testvéremet és a babát is, az anyám csak addig volt otthon, amíg a nővérem ki nem feküdte a gyerekágyi időszakot. A kicsi körüli teendőkből semmit sem tudott elvégezni, de ha az ölébe adtuk a csecsemőt, és megmutattuk, hogy szoptassa, akkor megtette — és ilyenkor mindig bepárásodott a tekintete. Amikor két év múlva ismét teherbe esett, a szüleim a rendőrség segítségét kérték, de az apát sosem találták meg. Édesapám rettenetesen szégyellte a történteket, és azt hiszem, ez a bűntudat betegítette, majd ölte meg. Középiskolás voltam, amikor beteg lett, és azt kérte tőlem, ígérjem meg, ha történne vele valami, én vigyázok majd a nővéremre és a két kisfiára. Persze, megígértem, mert — hála a szüleim nevelésének — úgy is éreztem, hogy a testvérem az én gondom is.

A középiskola befejezése és az apám halála után önként jelentkeztem katonának, hogy mielőbb a családom mellett lehessek. Amíg katona voltam, az anyám kiadta a földet árendába, és nehezen ugyan, de meg tudtak élni a nővéremmel meg a kislegényekkel. Mindkét fiú talpraesett, éles eszű kissrác volt, akikből példaértékű ember, jól szakképzett vasmunkás lett. A nővérem alig múlt negyvenéves, amikor belehalt egy megfázás szövődményeibe. Azóta sem tudott senki meggyőzni, hogy a szellemi fogyatékosok tudatában nem létezik egy, a miénkhez hasonló „normális” világ, csak az valami miatt nem tud felszínre törni. A beteg nővérem ugyanis a halála előtt maga mellé húzott, és a szemével könyörgött, én pedig a tekintetéből tisztán kiolvastam, mit kér. A kezét simogatva megesküdtem, hogy felnevelem a fiait. Azon az éjszakán meghalt. Harminc év telt el azóta, én megnősültem, van egy fiam meg egy lányom. De mind a négy gyereket a sajátomként szeretem, és a feleségem is elfogadta, hogy nem szeghetem meg a nővéremnek tett néma eskümet. A gyerekek már önálló életet élnek, és szaporodik az unokáim száma is: már hatot kényeztethetek. Ezzel a beszélgetéssel csak azt szerettem volna elmondani, hogy a nővéremre sohasem betegként tekintettem, soha nem jutott eszembe, hogy bíráljam, és tudom, hogy éppen ez hiányzik a családi kapcsolatokból napjainkban. Mert mostanában csak bírálni, elmarasztalni tudjuk egymást. Pedig néha elég volna, ha a szeretteink szemébe néznénk...