— Amikor végigsétálok az ismerős utcákon, egyre csak azon gondolkodom, milyen erő irányította másfelé az életutamat — teszi fel hangosan a kérdést Sz. —, de azt hiszem, ez a bizonyos erő mindig is bennem rejlett, hiszen már gyermekkoromban is állhatatosan ragaszkodtam ahhoz, amit elhatároztam. Az én ötletem volt az amerikai diákcsereprogramban való részvétel is, mely ellen a szüleim kézzel-lábbal tiltakoztak — én mégis elmentem. A hetvenes évek közepén születtem, amikor itt irigylésre méltó volt az élet. Amikor a magyarországi rokonaink látogatóba jöttek, mindig meg is jegyezték, hogy — hozzájuk viszonyítva — mi nem is a szomszédban, hanem Amerikában élünk. És valóban mindenünk megvolt. A szüleim középiskolát végeztek, mindkettőjüknek jól fizető munkahelye volt, a jövedelmükből nyugodtan tervezhették a négytagú család életét, volt ugyanis egy három évvel idősebb bátyám is. Talán mert a Halak jegyében születtem, engem már kisiskolás koromban vonzottak a művészetek: szerettem rajzolni, énekelni, táncolni, ám leginkább színészkedni. A rokonság azzal ijesztgette a szüleimet, hogy ha megnövök, színésznő leszek. Erre apám mindig azt mondta, ha erre a pályára lépek, egyetlen szerepet játszom majd el, mert utána ő bizony agyoncsap. Persze, viccnek szánta, de tudtam, hogy nehezen viselné, ha ezt a foglalkozást választanám. A gimnázium befejezése után Újvidéken, angol-német szakon folytattam a tanulmányaimat. Ahogy a középiskolában, úgy az egyetemi éveim alatt is részt vettem minden nyilvános megmozdulásban, bármilyen jellegű volt is. Mindig szerettem az események sűrűjében lenni.

A szüleim — de különösen az apám — nagyon ragaszkodtak a szülőföldhöz, a hagyományokhoz, szokásokhoz. Szerintük az a legtisztább, a legszerencsésebb, ha mindenki a maga fajtájával köt házasságot. Tisztelni kell mindenkit, de tudnunk kell, hova tartozunk, mondogatták. Mivel nem minden hétvégén jártam haza, apám gyakran ült vonatra, hogy aztán hatalmas csomaggal jelenjen meg a diákotthonban. Harmadéves voltam, amikor először hallottam a diákcsereprogramról. Szinte azonnal beleszerettem az utazás gondolatába, és képzeletben már a várost is kiválasztottam, csak még a szüleim beleegyezése hiányzott. Közelgett a jelentkezési határidő vége, és életemben talán először féltem apa reakciójától. De ő sajnos már nem ellenkezhetett: minden előzetes jel nélkül, váratlanul meghalt a munkahelyén.

A halála nagyon megrázta a családot, és ezután minden gond anya nyakába szakadt. A bátyám már befejezte a tanulmányait, katonának jelentkezett, a leszerelése után pedig elvett egy békéscsabai lányt, akivel két év múlva Ausztráliába költöztek. Ketten maradtunk anyuval. Vele már könnyebben meg tudtam beszélni az amerikai utazást, és így történt meg, hogy abszolvensként egy évet kinn tölthettem. Óriási előnyöm volt a nyelvtudás, egykettőre bekapcsolódtam az ottani szabadidő-tevékenységekbe is, és két hónap múlva a filmesek is felfigyeltek rám. Apám emléke azonban „megtette a magáét”, úgyhogy nem vállaltam el a szerepet. De a film világa egy életre magával ragadott. A tanév végén hazajöttem, megszereztem a diplomámat, majd visszatértem Amerikába, és három évig filmrendező szakon tanultam. Anyám, szegény, kétségbe volt esve, és amikor telefonon beszéltünk egymással, a végén mindig azt mondta sírástól elcsukló hangon, hogy az ő kicsi családja széthullott, és a tagjai nagyon messze kerültek egymástól. És mindenki egyedül, idegenek között él. A tanulmányaim befejeztével megnyílt előttem a karrierépítés lehetősége — és én éltem is vele. Eközben anyu, hosszas rábeszélés után, két hónapra kijött hozzám, de nem tudta megszokni az ottani életet. Szerinte az amerikaiak „még egy pörköltet sem tudnak tisztességesen megfőzni”. Nem nyugodott bele, de lassan elfogadta, hogy az életem más irányt vett, mint amilyet ő álmodott nekem.

Azt hiszem, csak akkor nyugodott meg, amikor három évvel ezelőtt egy londoni munkám során megismertem a férjemet, aki magyar származása ellenére egy szót sem tudott magyarul. Az Amerikában megtartott esküvőnkön az én családomból senki sem vett részt, de ez nem rontotta el az ünnepi hangulatot. Két évvel ezelőtt voltunk itthon a párommal — akkor már egy picit tudott magyarul —, és anyám meghívta a rokonságot egy megkésett lakodalmi ebédre. Látom rajta, hogy most meg van velem elégedve, különösen, hogy babát várok. Azt mondja, végre révbe értem. Nem mondja ugyan ki, de mégis érzem, hogy lassan megbocsátja a különcségemet. És azt is tudom, ha van másvilág, akkor onnan apám is elégedetten állapítja meg, hogy szétszéledtünk ugyan a szélrózsa minden irányába, de azért mindenki a maga nyájához talált.