A 19. és 20. század végén megjelent vidéki lapok nagy többsége tárcarovattal is rendelkezett. Ebben a rovatban kaptak teret azok a költői babérokra vágyó helybeli tollforgatók, akik verseket, elbeszéléseket írtak. Néha hosszabb-rövidebb irodalmi tanulmányok is napvilágot láttak ebben a rubrikában, meg szerb—magyar vonatkozású kapcsolattörténeti dolgozatok, fordítások. Akadt közöttük számos művelődéstörténeti összefoglaló is. Most egy ilyet szeretnék bemutatni.
A Szabadkai Közlöny 1885 elején Orpheustól közölt egy „fővárosi tárcalevelet” A czimbalom múltja, jelene és jövője címmel.

„Egy évezreddel ezelőtt Ázsia síkjain verték a czimbalmot puszta vasbotocskákkal azon idők naív zeneértői” — így kezdi mondandóját az álnéven író szerző, majd azzal folytatja, hogy Magyarországon a század közepén lett népszerű a hangszer, de kizárólag „barna zenészeink szabadalmát képezte a keskeny testű czimbalom zengő bongó hangjával édes busulásra fakasztani a vigadót”. Közben változott a helyzet. A cimbalomra írt magyar nóta lekottázott formában is rendelkezésre áll immár, s nemcsak a „napbarnított kezek vezetik a cimbalomverőjét”, de gyakran találkozhatunk vele az arisztokratikus körök zeneestélyein is.

A hangszer elkészítési módjában is történt némi változás, most már hangfogó „fékezi a mámorító hangokat”, így kevésbé zajos, s lényegében ennek köszönheti azt, hogy nemcsak a lármás kurta kocsmákban meg a kávéházakban hallható a cimbalommuzsika, hanem az előkelő szalonokban meg az elsőrangú színházakban is.

Orpheus speciális hangszerünknek nevezi a cimbalmot, melyet nemcsak Magyarországon, hanem a „művelt” külföldön is igyekeznek minél jobban megismerni. Szerinte még Liszt Ferenc figyelmét sem kerülte el a cimbalom.
Ezután kitér a hangszer történetének rövid ismertetésére. Szülőhazájaként Ázsiát említi különös tekintettel Indiára meg Kínára. Itt jegyezném meg, hogy a Zenei ABC című kiadvány szerint arab—perzsa eredetű hangszerről van szó, melyet két faverővel szólaltattak meg, s melyet Európa a középkorban ismert meg.

A hetilapban megjelentetett írásban számunkra a magyar vonatkozások ismertetése érdemel nagyobb figyelmet. Az ismertető szerint a cimbalom Mátyás király idejében az udvarképes hangszerek közé tartozott. Erre vonatkozóan egy királyunk udvarában járt velencei követre hivatkozik, akinek a visszaemlékezéseit a Münchenben kiadott Karpfner-féle egyetemes zenetörténet tartalmazza. Köztudomású, hogy Mátyás király udvarában nagy becsben tartották más művészekkel, filozófusokkal egyetemben a zenészeket is. A velencei követ „elragadtatással nyilatkozott” nemcsak a cimbalomról, hanem Márton mesterről is, aki nagy művésze volt ennek a hangszernek.

Hogy a cimbalom az utóbbi időben „valódi polgárjogot” nyerhetett, abban Orpheus szerint meghatározó szerepet játszott a budapesti „idegen hangzású névvel, de magyar érzelemmel rendelkező” fővárosi Schunda udvari hangszerész, aki a külföldön ismeretlen, Magyarországon pedig „lenézett” zeneeszközben lehetőséget látott arra, hogy azt, úgymond,  szalonképessé tegye. Elsőként „újjította, javította”, mígnem sikerült neki egy pedálos változatát létrehoznia, mely sokak tetszését elnyerte mind Magyarországon, mind pedig külföldön. Először a bécsi majd pedig a párizsi világkiállításon mutatta be a lábakra erősített, pedállal ellátott hangszert. Allaga Géza jelesnek nevezett szaktekintéllyel szövetkezve egy cimbalomiskolai kottafüzetet adtak ki, amely a cikk megjelenésének idején már több javított és bővített kiadást is megért, bizonyítva a cimbalommuzsika elterjedését és népszerűségét.

Orpheus úgy tudta, a cimbalomzene nem csupán a hazai meg az osztrák szalonokban volt népszerű, hanem Angliába, Francia-, Orosz-, Olasz-, Spanyol- és Törökországba is szállított már a Schunda cég cimbalmokat, sőt Amerikában is számos vásárlója akadt. A Magyar utcai tágas műhelyben készültek a hangszerek. Sokan dolgoztak ott, s alig győzték kielégíteni a vásárlók igényeit.

Végezetül meg szeretném még említeni azt is, hogy a jelzett századfordulóra, a kuruc romantika tombolása közepette, egy másik magyarnak tartott hangszer „megszelídített” változata is lázban tartotta az országot, ez pedig a tárogató volt. Nem kevésbé jeles zeneszakértő, mint Káldy Gyula mutatta be az új variánst a Történelmi Társulatban 1897-ben.