Annak az ünnepe, hogy még vissza tudunk emlékezni, hogyan arattak eleink, felidézhetjük a múltat, és át tudjuk adni a kézzel történő aratás mozzanatait a jövő nemzedéknek. Ilyenkor talán egy kicsit abba is belegondolunk, a tűző napon verejtékezve mennyi erőfeszítés árán teremtették meg őseink a mindennapi kenyérhez szükséges gabonát.

Szokásosan a Muzslai Petőfi Sándor MME előtt volt a gyülekező, ahol Palatinus Ervin tanácselnök köszöntője is elhangzott. Kifejtette, mekkora jelentőséggel bír ez a hagyományőrző rendezvény, hiszen évről évre élteti a közösség.

— Azt mondják, kevesen vagyunk, mennek el az emberek… Mi azonban elegen vagyunk, hogy egy ilyen eseményt létrehozzunk Muzslán, immár negyvenedszer, és minden évben sikeresebben. Azokkal kell foglalkoznunk, akik itt vannak, és vannak elegen, hogy az őseink hagyományát megőrizzük és továbbadjuk — emelte ki a tanácselnök.

A köszöntő után alkalmi műsorral kedveskedtek a jelenlevőknek az egyesület szakcsoportjai, majd egy kis rögtönzött jelenettel idézték fel a zentai csapat tagjai, hogyan is egyezkedtek egykoron a munkások, az aratócsapat tagjai a gazdával. Miután megegyeztek a munka árában, már indult is a felvonulás az aratás helyszínére, a Napsugaras-tó partjára.

Az aratóverseny előtt Kalapis Sztoján atya muzslyai plébános megáldotta a csapatok tagjait és a nézelődőket is. Hivatalosan a rendezvényt ifj. Juhász Bálint, a Prosperitati Alapítvány ügyvezetője nyitotta meg.

— Különösen értékes, hogy a muzslyaiak már negyven éve emlékeztetik saját magukat és bennünket is arra, hogy az aratás ünnep, és ünnepeljük a kitartó munkát, a befektetett munkát, ami mindig meghozza a gyümölcsét. Emlékeztet bennünket arra, hogy mindent, amit a Jóisten ad, szeretettel fogadjuk, és becsüljük meg. Negyven éve is fontosnak tartották, hogy ezt a hagyományt ápolják, a kézzel való aratásnak a művészetét, csínját-bínját továbbadják. 1983-ban, amikor még a mezőgazdaság gépesítése teljesen más szinten volt, ott már akkor fontosnak tartották, hogy ezt a hagyományt tovább éltessék. Emellett természetesen a közösség építéséről is szól. Erős magyar közösség van itt Muzslyán, mely élni szeretne, és ez a rendezvény is arról szól, hogy összekovácsolja a helyieket, valamint összekösse őket a környékbeliekkel.

Palatinus Aranka ezúttal nemcsak helytörténészként pillantott vissza a múltra, hanem annak a lelkes csapatnak a tagjaként is, amely már negyven évvel ezelőtt felismerte, hogy a hagyományos, kézi aratás mozzanatait meg kell őrizni a feledéstől.

— Negyven évvel ezelőtt egy maroknyi csapat megszervezte Muzslyán az első aratóversenyt, a kenyér ünnepét. A gépezetek ekkor már elkezdték helyettesíteni a kézi erőt. Összefogott a helyi földműves-szövetkezet, a helyi közösség tanácsa, a Petőfi Sándor MME és a Nőszervezet. Büszke vagyok, hogy egyike voltam a rendezvény megálmodóinak és szervezőinek hosszú éveken át. Szabadkán ekkor már szervezték az aratóünnepséget, a Dužijancát, és gondoltuk, miért ne rendeznénk meg mi is, hogy megmutassuk gyermekeinknek, unokáinknak, miként takarították be eleink kézi erővel a kenyérgabonát. A forgatókönyvet sem volt könnyű összeállítani. A legnehezebb része az aratópárok, a főszereplők megtalálása volt, akik továbbadják a hagyományt. Házról házra jártam, először meg kellett őket győzni a rendezvény fontosságáról és arról, hogy ők nem szereplők, hanem az igazi munkájukat mutatják be. Az első aratók parasztcsaládok voltak, földművelésből éltek, gépezetek nélkül, mindent kézi erővel végeztek. Az első aratópárokat is említsük meg: Juhász István és Mezei Rozália, Budai István és Ágnes, Ilia András és Ilona, Szűcs József és Ilona, Jaksa Pál és Horvát Rozália, Törköly István és Mária, Kanász Péter és Vilma. Az első aratóverseny nem csak helyi jellegű volt, hiszen Szentmihályról érkezett egy vendég aratópár, mégpedig Tót István és Piroska. A zsűri első tagjai között volt Tót Erzsébet, Kismárton József és Égető István, ők is parasztemberek voltak, és hosszú éveken át végezték ezt a feladatot, később mások is bekapcsolódtak a versenyzők munkájának elbírálásába. A zsűri tagjainak nem volt könnyű a feladatuk, ahogy manapság sem az, mert osztályozzák a megterített, hagyományos reggelit, az aratók öltözékét, számba veszik a szerszámokat — a kasza, sarló, kalapács, tokmány, kaszakő, üllő stb. meglétét —, értékelik az elvégzett munkát, mégpedig a tarló tisztaságát, magasságát, a kévék rendjét és a búzakereszteket — hangsúlyozta Palatinus Aranka.

A versenyzők többen is elmondták véleményüket, mely szerint manapság nem becsüljük meg kellőképpen a mindennapi kenyeret, holott az még az imánkba is belefoglaltatott. Nagyobb odafigyeléssel kellene bánni az életet adó búzával, kenyérrel, a mindennapival.

Kísérőrendezvénye is volt az aratóünnepségnek, a Halas Napot hetedszer rendezték meg, szabadtéri rajzolásra invitálták a gyerekeket, a helyi gazdák pedig a termékeiket mutatták be. Először tartottak mini-mezőgazdaságivásárt, melyen az oromhegyesi AgroTech vállalat mezőgazdasági gépeket is felsorakoztatott, hogy bemutassa, a mai modern világban a gazdák milyen munkagépekkel dolgozhatnak a földeken.