Ami igaz, az igaz: gyerekkorom óta könnyen törik el nálam a mécses. Nem kell hozzá több, mint egy érzelgős filmjelenet, egy epés megjegyzés, egy ferde tekintet... vagy hagymaszeletelés - fogjuk rá. De hát ezek a könnyek nem is olyan igazi könnyek, mondanák a szakértők, csak amolyan női szeszély, rigolya, hisztéria. Bárhogy van is, magam is érzem a különbséget, mikor érintenek meg igazán mélyen a dolgok, s mikor csak felületesen - és nem szégyellem ,,pisis' mivoltomat. Sőt, büszke vagyok rá, hogy még mindig el tudok érzékenyülni. Meghökkenni. Meghatódni. Úgy istenigazából, hogy zsigereimben érzem a remegést a megilletődéstől, a váratlan meglepetéstől, az átélt örömtől - a nem várt Csodától.
Persze, ez nem gyakori érzés. Sajnos. Ha most visszalapozok ,,fejben megírt' naplómba, az első felidézhető emlékem az utolsó tengerparti nyaralásunkhoz kötődik, valamikor 1992-ben. Éppen indultunk már haza, amikor a gyerekek fenn az autóútról még egy búcsúpillantást akartak vetni a messzeségbe elnyúló tengerre. (Akkor még érthetetlen volt számukra, hogyan lehet végeláthatatlan, az ég kékjével összeolvadó. Talán abba folyik bele? - kérdezték.) Szóval ott álltunk a parton, szívtuk magunkba teljes tüdővel a sós levegőt, amikor megpillantottuk a delfineket. Négyen-öten, talán heten lehettek? Nem tudom. Szabályos időközökben, szabályos ívben bukkantak fel a vízből egy ,,láthatatlan karmester' vezényletére, surrogtak, csiviteltek, mosolyogtak. Igen, látni lehetett rajtuk az életöröm boldogító mámorát, a játékban elmerülő önfeledtséget, a feddhetetlen összhangot - a teremtés rendjét és csodálatos harmóniáját. A gyerekek ugráltak, sikítottak örömükben, integettek nekik, én pedig valamiféle bénító nyugalomtól, hirtelen támadt lelki csendtől sírni kezdtem.
Valami hasonló érzés markolta meg szívemet, amikor néhány évvel ezelőtt egy csoport kiránduló gyerekkel ellátogattam a budapesti Tropicariumba. Végtére is tudtam, hogy fenséges látványban lesz részem, mert ugye, rájával, cápával, mindenféle mesés vízi ,,szörnnyel' nem mindennap találkozik az ember, de a Csoda ezúttal is egy váratlan kuckóból lesett rám, mint egy kék szemű manócska. Körülbelül az épület közepe táján járhattunk, amikor afféle hullámzó, szakaszos időközökben fel-felcsendülő nevetésre, lármás gyermekzsivajra lettem figyelmes, mely elárasztotta, betöltötte az összes termet, alagutat. Először azt hittem, ez is amolyan trükk, mint a tévébeli humoros show-műsoroké: a konzervkacagás. De aztán odaértünk az alkalmilag ,,összetákolt' esőerdőhöz, ahol a párás kis minidzsungelben valóban eleredt az eső, s mindenki sikongva összecsődült a talpalatnyi, liánokkal összefont kis deszkapallóra, hogy néhány másodpercre átélje a valószerűtlennek tűnő élményt. Először csak szájtátva álltam, és néztem... Azt hiszem, úgy karoltak belém, és vezettek el, mert ,,nem voltam magamnál'. Arra emlékszem csupán, hogy a következő ismétléskor csapot-papot otthagyva visszarohantam a hídhoz, és még kétszer-háromszor... Nem tudom. Ujjongtam én is, mint a gyerekek, és sírtam, amikor elszakítottak az ,,örömforrás”-tól, amikor végképp elvonszoltak...
Katartikus színházi élményt nyújtott az Újvidéki Színház egyik produkciója is, a Domonkos István műve alapján készült és Mezei Kinga által rendezett Via Italia is... Amikor zúgott a tapsvihar, nem is éreztem az arcomon lecsorgó könnyeket, csak az egész testemet-lelkemet átjáró vibrálást - belső megkönnyebbülést, mosolyt. Bámultak is rám sokan értetlenül, vajon ,,kit temetek?', de nem törődtem e fürkészőkkel. Hiszen hogyan magyaráztam volna el nekik az elmondhatatlant, a megfoghatatlant?
És a napokban újra megtörtént. Megsuhintott, átmelegített a Csoda. Pedig kedvetlenül, fáradtan, testileg meggyötörten sodródtam a tömegben a kiserdei Sportcsarnok bejáratánál, hogy bejuthassak a Huszár Elvira által ,,megálmodott' hangversenyre, a Carmina Buranára. Noha csak a lépcsőre lekuporodva élvezhettem végig Carl Orff halhatatlan művét, megérte. Nemcsak a karnagy ,,mesterműve', nemcsak a fiatal előadók csillogó tehetsége, nemcsak a feledhetetlen közösségi élmény ragadott magával, hanem valóban egy himnikus, magasztos, isteni Valami érintett meg, és fakasztott könnyekre, és emelt fel, és végigrepültem Milanót, Párizst, Londont... Egész Európát. Az egész földgömböt.
Igen, tudom, ezek olyan apró-cseprő, intim kis örömök. Hiszem és remélem, hogy mindenki élt már át ehhez hasonló(ka)t. Mert... Legfrissebb olvasmányaim egyikében találkoztam Benjamin Franklin ,,igazgyöngy' mondolatával, miszerint: Ha nincs patkószög, elvész a patkó. Ha nincs patkó, elvész a ló. Ha nincs ló, nincs lovas. Ha nincs lovas, nincs lovasság. Ha nincs lovasság, elveszítjük az ütközetet.
Hogy milyen ütközetet?! Hát az Élettel való, az Életért küzdő Nagy Csatánkat.