Anyanyelvű oktatást az óvodától az egyetemig. A vajdasági magyar politikai élet szereplői az elmúlt másfél évtizedben nagyon sok mindenben nem értettek egyet. De ebben az egyben igen. A magyar oktatás vészhelyzete, az iskolamentés sürgőssége az egymás elleni sáncok ásásának idején is egy asztalhoz tudta ültetni a vajdasági közélet szereplőit. A cselekvésvállalásban és az eredmények megítélésében azonban ennyi év után sincs vajdasági magyar idill. Lásd: a zentai meg a szabadkai tehetséggondozó gimnáziumot. A magyar állam az idei őszön a Vajdaság 7 kiemelt támogatásban részesülő intézménye közé emelte a két tehetséggondozót. Budapesttel ellentétben ugyanakkor Újvidéken, magyar értelmiségi körökben, sokan ma sem tartják teljesítménynek a két intézmény alapítását. Pedig Szerbiában ilyen, államilag támogatott magyar gimnáziuma ennek a térségnek több mint fél évszázada nem volt. Nos, a kézlegyintést félretéve: az oktatás terén vannak eredményeink. Ez tagadhatatlan. A teendők megfogalmazásától - az oktatás anyanyelvűsítése - eljutottunk a célkitűzésig. Ez a célkitűzés: az autonóm iskolahálózat kialakítása. A vajdasági magyar oktatási hálózat létrehozása, amely a szerbiai oktatási rendszer autonóm alrendszere lesz. A Magyar Nemzeti Tanács által a jeles napok között jegyzett közoktatás napja, november 22-e az a dátum, amelyen számvetés készülhet: hol tartunk ennek a célkitűzésnek az elérésében.
Ugyanott. Ugyanott, ahol három éve. Sajnos, s ebben a kérdésben az sem vigasz, hogy nem a magunk hibájából. Az MNT 2005 februárjában szervezte meg a Vajdasági Magyar Iskolahálózat-fejlesztő Konferenciát. Abban a reményben, hogy még a nevezett évben megteremtődnek a törvényi feltételek az autonóm iskolahálózat alapozásához. A nemzeti tanácsok megválasztásáról és hatásköréről szóló törvényt azonban se 2005-ben, se 2006-ban nem hozta meg a szerbiai parlament. S már az idén, 2007-ben sem fogja meghozni. Pedig ez a törvény volna az, amely számos hatáskört ruházna át a nemzeti tanácsokra. Ez a törvény volna a magyar iskolahálózat kialakításának az előfeltétele. Szerbia azonban mindig mással van elfoglalva: ha tavaly Montenegró elvesztése volt az év témája, akkor az idén Kosovo az. És sejtelmünk sincs, mit hoz majd 2008. Sőt: mit hoz majd a jövő hónap tizedike... Kapaszkodjunk inkább egy biztos pontba, november 22-ébe. A magyar közoktatás napjába, mely 1991-ben Magyarországon a Pedagógusok Szakszervezete kezdeményezésére került a naptárba. A magyar közoktatás helyzetének, gondjainak a bemutatására, valós társadalmi megítélésének elősegítésére, és a közös cselekvés kialakítása céljából. Esetünkben ez utóbbi a legfontosabb: a közös cselekvés. Amelynek szellemében nemrég (szeptember 29.) szerveztek kerekasztal-megbeszélést Szabadkán. Az MNT és a VMSZ által szervezett konferencia címe: A civilek a közös jövőért. A politikai élet szereplőinek és a civil szervezeteknek ezen a szabadkai kézfogásán a résztvevők zárónyilatkozatot fogadtak el a mezőgazdasággal, a művelődéssel, az ifjúságpolitikával, a diáksegélyezéssel, s természetesen az oktatással kapcsolatban. A feladat: a közös jövőkép és stratégia megalkotása. A közös cél: a tudásközpontú társadalom újraépítése. A dokumentum szerint ,,ezek az elkövetkező időszak cselekvési tervét meghatározó dokumentumok: a bátor szembenézés ideje, a fájó pontok kitapogatására, az üszkös részek eltávolítására tett határozott lépések. Szembe kell nézni az elhibázott döntésekkel, és el kell azokat viselni, pontos diagnózist kell felállítani, és le kell vonni a kötelező következtetéseket, amelyek csak abban az esetben hozzák meg kellő eredményüket, ha csakugyan közös akaraton vagyunk e kérdésekben. A közös akaratot illetően az oktatás terén én nagyon bizakodó vagyok. Már csak azért is, mert sürget bennünket az idő, és szorongatnak a körülmények. A gyermekfogás visszafordíthatatlannak látszó folyamatában az adatok könyörtelenek: a Vajdaságban nyolc év múlva tízezer (10 000!) gyerekkel lesz kevesebb a középiskolákban, mint ma. Mit tehetünk? Fenntartjuk a meglévő hálózatot, az egyre kisebb létszámú tagozatos iskolákat? Ezt a magyarországi közoktatás sem engedheti meg magának. Mi sem engedhetjük meg magunknak. Nyilván erősíteni kell majd az iskolaközpontokat Újvidéken, Zomborban és Nagybecskereken. Diákotthonokat kell építeni - nemcsak ezekben a városokban. Szükség lesz a diáksegélyezés normatív támogatásának a kieszközlésére. Szükség lesz az ösztöndíjalapok létrehozására az önkormányzatokban, tartományi szinten és a Magyar Nemzeti Tanács keretén belül. Mindegyik sürgető feladat. S mivel a közoktatás (óvoda, általános iskola, középiskola) mindenkit érint, egyetlen okot sem tudok arra, ami akadálya volna a közös cselekvésnek.