Dr. Farkas Emil (Szabó Attila felvétele)

* Mikortól tagja Vajdaság a Magyar Egészségügyi Társaságnak?
- A Magyar Egészségügyi Társaság megalakításának gondolata 1990-ben született meg egy kisebb lelkes csapat kezdeményezésére, a Magyar Orvosok III. Világtalálkozóján. Akkor derült ki ugyanis, hogy nem azok a magyar orvosok vesznek részt ezen a világtalálkozón, akik autentikus képviselői a magyar egészségügynek, ezért néhány lelkes kárpát-medencei orvossal egyetemben kezdeményező bizottságot alakítottunk. Ez a bizottság a Magyar Orvosok III. Világtalálkozója után néhány hónappal összeült, és megalapította a Magyar Egészségügyi Társaságot, amelynek az alakuló közgyűlésén 65 egészségügyi dolgozó vett részt. Mondhatjuk tehát, hogy mi, vajdaságiak, egyike vagyunk az alapítóknak. A vajdasági tagozat ma már 160 tagot számlál, akik kivétel nélkül mind kiváló szakorvosok.
* A Kárpát-medence más országaiban is alakultak ilyen tagszervezetek. Milyen az együttműködés a tagszervezetek és a Magyar Egészségügyi Táraság anyaszervezete között?
- A MET-nek 12 tagú elnöksége van, amelyben helyet kaptak a Kárpát-medence összes régiójának, sőt a nyugati és a tengeren túli magyar orvosoknak a képviselői is. Nagyon jó és eredményes együttműködés folyik a tagszervezetek és az anyaországi szervezet között, s ennek köszönhetően szakmai tapasztalatcserére és baráti viszonyok kialakítására is sikerült sort kerítenünk. Továbbképző konferenciákat szervezünk, amelyeknek minden évben más-más utódállam a házigazdája. Vajdaságra négyévente kerül sor, és rendívül megtisztelő számunkra, hogy ilyen neves orvoskollégákat láthatunk vendégül. Az utódállamok valamelyikében megszervezett konferencia mellett azonban minden évben sor kerül egy anyaországi szaktanácskozásra is, amelynek segítségével még inkább elmélyíthetők a már említett szakmai és baráti kapcsolatok. Így aztán eljuthattunk Székelyudvarhelytől - Kassán keresztül - egészen Beregszászig. Látogatásaink alkalmával megismerkedhettünk az ott dolgozó kollégákkal, a gondjaikkal és az orvoslás terén eddig elért eredményeikkel. Több mint nyolcvan év után ismét szélesre tárult ez a képzeletbeli kapu előttünk, és újra találkozhattunk azokkal, akiktől ilyen hosszú időn keresztül elszigetelten voltunk kénytelenek élni és dolgozni.
* Az idei határon túli továbbképző konferencián nem vettek részt a Kárpát-medence más tagozatainak képviselői. Miért?
- Sajnos, az európai integráció azzal, hogy nem egységesen jött létre, megnehezíti az ideutazást a más régiókban élő kollégák számára. A vízumkényszer miatt az idei délvidéki tanácskozáson nem tudtak megjelenni a felvidéki, az erdélyi és a kárpátaljai magyar orvosok, pedig a legutóbbi vajdasági rendezvényünkre csak Erdélyből két autóbusszal érkeztek a kollégák. Habár az Adán megrendezésre került tanácskozás iránt így is óriási volt az érdeklődés, nagyon sajnáljuk, hogy a többiek nem tudtak eljönni. Bízunk abban, hogy jövőre már megszűnnek ezek a beutazást nehezítő akadályok, és újra együtt lehetünk mindannyian.
* A továbbképző tanácskozások megszervezése mellett kialakítottak egy más jellegű nemzetközi együttműködést is...
- Igen, mégpedig az ún. testvérkórházi együttműködést. A zentai kórháznak a székelyudvarhelyi kórház a partnere, amely kiterjedését és fekvőbeteg-ellátását tekintve is hasonló kapacitású, mint a zentai. A két egészségügyi intézmény között egy ún. testvérkórházi megállapodás született, melynek értelmében csereprogramokra is sort kerítünk. Több alkalommal jártunk már a székelyudvarhelyi kórházban, és az ottani kollégák is ellátogattak Zentára. Tapasztalat- és véleménycsere, meglátások megvitatása szerepelt napirenden. Ezek az elsődleges céljai ezeknek a cserelátogatásoknak. Az együttműködés azonban - éppen a már említett utazási nehézségek miatt - már egy éve megszűnt, a legnagyobb sajnálatunkra.
* Szakemberek és műszaki felszereltség tekintetében Vajdaság egészségügye hol foglal helyet a MET kárpát-medencei utódállamai körében?
- Itt, a Délvidéken a 70-es és 80-as években olyan egészségügyi ellátásban volt részük a polgároknak, amilyenben az egész Kárpát-medencében sem. Igen erős közép-európai egészségügyünk volt abban az időben, és állítom, hogy még az anyaországot is felülmúltuk ebben. Ezen egyrészt a szakképesítést értem, másrészt a műszaki felszereltséget. Az elmúlt csaknem két évtized azonban igencsak rányomta bélyegét az egészségügyünkre. Szerbiában jelenleg mindössze 60 dollár jut egy fő egészségügyi ellátására évente. Nyilvánvaló, hogy nálunk nehezebb helyzetben már csak azok az afrikai országok vannak, ahol az egy főre jutó évi egészségügyi kvóta alig fedezi a kötelező védőoltások árát. Kórházaink műszerállománya elavult, az egészségügyi létesítményeink, épületeink felújítására már hosszú évek óta nem jut pénz. Ennek alapján egy országban, amely gazdaságilag szinte teljesen a padlón van, miért lenne az egészségügy különb helyzetben. Lassan már az a betegekkel való együttérzés is ki fog veszni, ami még itt tartja az egészségügyi dolgozókat, hiszen a szakmai problémákon kívül napi gondokkal is meg kell küzdeniük. Ezt úgy is mondhatom mint a zentai kórház osztályvezető főorvosa, aki kollégáival együtt naponta ádáz harcot vív - természetesen a szó átvitt értelmében - egy-egy ragtapaszért vagy sebészkesztyűért.
* A szerb kormány fontolgatja, hogy az egészségügyi létesítmények működtetésének feladatát átruházza a községekre. Ön szerint ez a határozat segíthet-e a gondok megoldásában?
- Véleményem szerint egy csődtömegtől, mint amilyen jelen pillanatban az ország egészségügye, mindenki meg szeretne szabadulni. Így kerülhet sor az egészségügyi létesítmények községi fennhatóság alá helyezésére. De megfelelő anyagiak híján nem hiszem, hogy ez megoldás lehetne a problémára, amely az egészségügyünket már csaknem két évtizede marcangolja, és szinte teljesen ellehetetleníti az orvoslást, a gyógyítást. Ahhoz, hogy ez az állapot jobbra forduljon, többet kell az egészségügy működtetésére fordítani az adófizető polgárok pénzéből.
* És a privatizáció?
- Nincs kizárva, hogy a magánosítás lehet az egyik megoldás a probléma rendezésére, de ahhoz is tőke kell. Azt gondolom, hogy az egészségügy privatizálásának a legrosszabb része az lenne, ha ugyanúgy elfecsérelnénk az egészségügyi létesítményeinket, kórházainkat, rendelőinket, mint ahogy a gazdasági szférában történt magánosítás során történt. Azoknak kell megadni az egészségügy magánosításának lehetőségét, akik itt élnek, itt dolgoznak, nem pedig idegeneknek.