* Kolozsvárról indultál, s a te esetedben a jól bevált szabályszerűség működött, te is zenész lettél, mint oly sokan a családodból. 

— Apám hegedűs, sok ideig ő volt a kolozsvári filharmonikusok koncertmestere, anyám pedig zongorista, úgyhogy kicsi koromban azt láttam a szüleimtől, hogy a zenészlét az munka, nem egy különc életvitel. Apám öccse csellista volt, az ő felesége hegedűs, apám apja, akit szintén Márkos Albertnek hívtak, zeneszerző és tanár a kolozsvári zenekonzervatóriumban. Az ő apja pedig… nem zenész volt, hanem latin—magyar szakos tanár a kolozsvári unitárius gimnáziumban. De felmenőim közt volt még unitárius kántor is, operaénekes is. Voltak, akik megtanultak játszani mindenféle hangszeren, és kamarazenéltek. Anyai ágon pedig édesanyám nagynénje színésznő lett, de ő is zongoristaként kezdte. Ő nem más, mint Kiss Manyi, akit egy ország megismert. Manyika anyámat úgy gondozta, mint saját gyermekét, mert neki nem volt sajátja. Emlékszem, mikor kicsik voltunk öcsémmel, Marosvásárhelyen voltunk, én vagy négyéves, s Manyika odarakott minket színházat játszani, ő pedig rendezett. Ültek nagyapámék a nagy bőrkanapén, cigarettáztak, fröccsöztek, s nézték, hogy mi, gyerekek hogyan játszunk színházat. Etűdöket adtunk elő. Manyika azt mondta: Bercike, fogd meg ezt a botot, s legyél egy öregember! Na, hogy jár egy öregember? Én mentem, ahogy jónak gondoltam, ő pedig elkezdett instruálni. Az öcsém feladata az volt, hogy a végén kirúgja a botom, én elesek, a család pedig kacag. 

* A zenei pályád elég egyenes, egy kis kitérő mégis volt az úton, amikor beiratkoztál a buddhista főiskolára. Miért érezted ennek szükségét?

— A marosvásárhelyi filharmonikus zenekarban játszottam egy évig, utána két évig a kolozsváriban, közben jártam konzervatóriumba, zeneművészeti főiskolára, és ’90-ben telítődtem ezzel a fajta életformával, zenészléttel. Olyan volt, mint egy gyár. Otthagytam az egészet. Ehhez az is hozzátartozik, hogy nem volt jó a csellótanárom, és nem tanítottak olyasmit az egyetemen, ami engem érdekelt. Szívesebben mentem volna zeneszerző szakra, de nem tudtam zongorázni (most sem tudok), s ez feltétel volt. Otthagytam a zenekart, a zeneakadémiát, mindent, s mivel a színház mindig érdekelt, elmentem Bukarestbe, megnéztem, mik a felvételi követelmények rendezői szakra. Akkora olvasmánymennyiség volt, hogy lemondtam róla. Aztán elmentem Budapestre, ott is megnéztem, mik a követelmények. Itt is sok volt, de nekiálltam, s amikor már a negyedik Euripidészt olvastam, rájöttem, hogy ez nem fog menni, s ekkor öcsém, Tamás említette a buddhista főiskolát. Be lehetett járni az órákra, beleszagoltam, s azt mondtam, ide jövök. Itt is sokat kellett olvasni, de nem volt annyira rémisztő. Felvettek, négy évet jártam. 

* S nem fejezted be. Visszahívott a zene? 

— Pontosan. Viszont nem maradtam a klasszikus zenénél, több útnak köszönhetően, de elindultam az improvizációs és a kísérleti zene felé. Palotai Zsolt elhívott 1993-ban a Tilos Rádióba, hogy csináljak klasszikus zenei műsort, mert olyan még nincs. Ott megismerkedtem Tóth Palival, Sőrés Zsolttal, akik olyan zenéket mutattak, amelyekre rácsodálkoztam, hogy na, ilyen is van?! Ezek improvizatív zenék voltak, és azt hallottam, hogy vannak emberek, akik ugyanazt tanulták, mint én, de nem klasszikus zenét játszanak, hanem kortársat és improvizatívat. És hallottam olyan zenét is, amelyet autodidakták adtak elő. Elkezdtem én is kísérletezni a csellómmal. Nekiálltam gyakorolni, hogy a technikám visszajöjjön, hisz másfél évig nem zenéltem. 

* Melyik volt az első fellépésed, ahol már improvizációs zenét játszottál?

— Egy haverem elhívott az Egyetemi Színpadra egy kiállításmegnyitóra játszani. Mondta, hogy lesz még egy bőgős, vele együtt fogok játszani, na ez a bőgős Keszég Laci barátom volt. Jött a bőgőjével, megnéztük a képeket, ő is, én is, s azt mondta, ellenpontozni kell ezeket a szép, harmonikus képeket, mert ahonnan ő jön, ott háború van, volt és lesz. Úgyhogy improvizáltunk egyet a képekhez. Itt ismerkedtünk meg. Ő akkor a színművészetire járt színész szakra, később beiratkozott a rendezésre is, s a vizsgarendezésében már játszottam, komponáltam, aztán a vajdasági Aiowa színházi csoport előadásába kerültem be, mert hívott Francia Gyula és Vicei Zsolt, Laci pedig miután diplomázott, elkezdett rendszeresen hívni kőszínházakba, majd ezt látva mások is, s így indult az alkalmazott zeneszerzői karrierem. 

* Mezei Szilárddal több alkalommal, több formációban muzsikáltál már együtt. A zene hozott össze benneteket? 

— Ő is benne volt az Aiowában, de őt tizenhat éves kora óta ismerem. Amikor háború volt, Csák Zsolt barátommal elmentünk Szabadkára, mert román állampolgárként megtehettük. Furcsa volt, mert az egész városban csak csajokat lehetett látni. A fiúk ugyanis vagy a hadseregben voltak, vagy bujkáltak. Akkor épp a nem akarok zenélni fázisomat éltem, s itt találkoztam Szilárddal, aki még zeneiskolába járt. Beszélgettünk irodalomról, képzőművészetről, zenéről, majd amikor elkezdtem újra kinyitni a fülemet, akkor láttam, hogy közös érdeklődési pontjaink vannak. Hogy hogyan, mikor és miért kezdtünk el együtt zenélni, arra nem emlékszem. 

* Meg tudod fogalmazni, mitől különleges számodra a cselló? Mitől nem „csak” egy hangszer?

— A viszonyunktól. Kettőnk viszonya meglehetősen hosszú és összetett, több mint negyven éve játszom rajta, s még ma is emlékszem az első leckékre, amikor tanultam a vonó fogását, a pengetést, hogyan húztam vonóval először a húrokat. S az is elevenen él bennem, ahogy fejlődtem. Emlékszem, nagyon nehezen nyíltam ki. Ahogy gyakoroltam, és fejlődött a tudásom, csak a technikai tudás érdekelt. Nyolcadikos lehettem, amikor azt éreztem, hogy valami megmozdul belül. S ez egy olyan érzés volt, amelyet nem tudok elfelejteni. Emlékszem a pillanatra, a helyre, hol történt. Kolozsvár, a mostani zeneakadémia terme, én zongorakísérettel játszom egy Dvořák-darabot. 

* Hogyan szerzel zenét? 

— Két úton járok, az egyik az alkalmazott, a másik az autonóm zeneszerzés. S van egy harmadik is, az improvizáció. A legjobban az improvizációt élvezem, amely elméleti módon nem nagyon létezik, csak gyakorlatban, ebben élem meg a legintenzívebb koncentrációt és fókuszt. Ott mozog a leggyorsabban az agyam. A kaposvári Csiky Gergely Színház zenei vezetője, zeneszerzője, Hevesi András egy nagyon sikeres bemutató után odahívott, és azt mondta: Most boldog vagy, sikeresnek érzed magad, de ha nem kezdesz el autonóm zenét írni, csalódott leszel. Találd meg a saját hangod, és írd meg azt is, amit te akarsz. Pislogtam, nem értettem, miről beszélt. Csak halála után sok évvel értettem meg. Az autonóm zeneszerzői karrierem akkor indult el igazán, amikor a járvány beütött. Otthon ültem, és zenét írtam. Zenét, melyet senki nem rendelt meg. S elmélyültem benne, élveztem, azóta is csinálom. 

* Terveidről mit lehet tudni, mit csinálsz most, miben vagy benne?

— Most nagyon izgat egy dolog, melynek előzménye, hogy írtam egy kamaraoperát Dino Buzzati Sette piani (Hét emelet) című novellájából. Ez nagyon hosszú folyamat volt, hisz tizenöt éve találtam rá a novellára, sokáig kínlódtam vele, de most végre Budapesten, Porogi Dorka rendezésében, olasz nyelven, magyar felirattal bemutatták Novák Eszter és Selmeczi György osztályának végzősei a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Erre elhívták Bodor Ádámot, hogy nézze meg. Róla köztudomású, hogy nem szívesen adja írásait előadásokhoz, filmhez. Valahogy meggyőztük, s beleegyezett, hogy az ő műveiből írnám a második operám. Bálint Emese, a párom nekiállt újra elolvasni Bodor összes művét, rátalált a Verhovina madaraira, ebből írja a librettót, Bodor pedig megígérte, hogy segíti ebben. Most itt tartunk, s júniusban a terveim szerint otthon ülök majd az íróasztalnál, és írom a zenét. 

* Íróasztalnál írod a zenét?

— Igen. Ott kezdem s ott is fejezem be. Az olasz opera esetében egy-egy mondatot, mint a mantrát mondogattam, énekelgettem, máskor pedig mint egy matematikus, úgy írtam zenét hozzá. Prozódiában kellett segítség, mert nem tudok olaszul, s nem akartam hibázni, a rossz prozódiától a hideg ráz.  

* Most már nagyon sok éve Budapesten élsz, mennyire érzed magad pestinek?

— Nem igazán. Budán lakom, van bennem egy pici budai lokálpatriotizmus, de nagyon kevés. Például közel lakunk a házhoz, ahol Kiss Manyi lakott, tudom, hol a ház a Margit körúton, ahol nagyapám lakott vagy tíz évig. Tudom, hol van a park, ahová szívesen elmegyünk Emesével, a párommal, mert tudjuk, mikor mi virágzik. Ez egyébként egyike az utolsó belvárosi parkoknak, ahol csak fák vannak, és fű, melyet hagynak nőni. Tudom, hogy a Hajógyári-szigeten melyik évszakban mit lehet figyelni, melyik hegyen milyen virágok, kövek, fák vannak. S az jó Budapesten, hogy mivel nagyváros, sokféle színház van, mozik, koncertek. De nem érzem magam budapestinek, én kolozsvári vagyok, és leszek mindig.

Márkos Albert zeneszerzőként a következő filmekhez komponált: Off Hollywood — rendező: Hajdu Szabolcs; Csodálatos vadállatok — rendező: Török Ferenc; A fény ösvényei — rendező: Mispál Attila; Felmentő levél — rendező: Kántor László; Papagáj — rendező: Nemes Gyula; Virrasztás — rendező: Nick Thorpe; Taxidermia — rendező: Pálfi György; Mínusz — rendező: Mátyássy Áron; Utolsó idők — rendező: Mátyássy Áron, Valan – rendező: Bagota Béla, Lefkovicsék gyászolnak – rendező: Breier Ádám, Lost Persons Area – rendező: Caroline Strubbe.

Improvizatív és komponált zenét játszott a következő zenészekkel, szerzőkkel: Benkő Róbert, Mezei Szilárd, Dóra Attila, Tóth Szabolcs, Keszég László, Grencsó István, Gerőly Tamás, Sőrés Zsolt, Ágoston Béla, Gryllus Samu, Varga Vince, Vígh András, Roger Turner, Phil Minton, Tim Hodgkinson, Fred Frith, Thomas Lehn, Birgit Ulherr, Martin Klapper, John Butcher, Mats Gustafsson, Raymond Strid, DJ Mango, DJ Palotai, DJ Titusz stb.