* Mi izgatott benneteket ebben a négyszáz éves drámában?

Oláh Tamás: — Erről a darabról mindenkinek vannak valamilyen elképzelései. Szerintem itt a feketicsi közönségben sem volt senki, aki ne látta volna már valamelyik adaptációját. Mi megpróbáltuk a műnek egy olyan olvasatát színpadra vinni, amely eddig esetleg elkerülte az emberek figyelmét. Ehhez kellett Nádasdy Ádám fordítása, mely pontosabb, mint Kosztolányié, nem viszi el annyira a líraiság felé az egyszerű, köznapi megszólalásokat. Általában nem azt szokták kiemelni, hogy a főszereplők esendő, forrófejű tizenévesek, akik nem gondolkoznak, és a saját vesztükbe rohannak, hanem ehelyett egy ideális szerelmespárt látnak bennük. Shakespeare drámájában meg az a szép, hogy ez a két pólus egyszerre van jelen, hogy ennek a két embernek a szerelme úgy tud valamiképpen igaz lenni, hogy mindketten tapasztalatlan gyerekek. A történet végére azért valahogy mégis sikerül felnőniük. Engem a korábbi előadásainkban is a felnövéstörténetek izgattak.

* Hogyan láttatok hozzá a szerepetek megformálásához?

Katona Gábor: — Ahelyett hogy „ráfolytunk” volna a klisés, musicales értelmezésre, megpróbáltuk kitakarítani a sorok közül a négyszáz éves port. A porolás közben pedig rájöttünk, hogy ezek a figurák fiatalok, Rómeónak nem kell egy idealizált macsónak lennie, mert ő egy tizenöt éves fiatal.

Kanyó Fruzsina: — Azzal kezdtük a próbafolyamatunkat, hogy mondatról mondatra értelmeztük a szöveget, és megbeszéltük, ki mit lát a saját szerepében. Ez nagyon sokat segített abban, hogy megértsük, kik is ezek a tinédzserek/gyerekek, és hogyan tudjuk úgy megformálni őket, hogy egy kicsit azért belőlünk is legyen bennük valami. A szereplőket átültettük a mai korba. Júliából egy hetedikes, szentimentális naplóíró lett, akinek fogalma sincs róla, mi a szerelem, meglát egy fiút, és rögtön beleszeret. De hát ilyenek a tizenhárom évesek. Előszedtem a hetedikes naplómat, és elkezdtem olvasgatni, hogyan látta Fruzsi hetedikben a világot.

O. T.: — Színészként jó, ha van egy ilyen kulcsod, mellyel vissza tudod magadban hozni a tizenhárom éves önmagadat. Attól még a mi Júliánk az a Júlia, akit Shakespeare megírt, és aki ugyanúgy működik, mint egy mai, hetedikes naplóíró. Nem akartuk a szöveget megváltoztatni, mert úgy jó, ahogy van. Húztunk ki ugyan dolgokat, de nem írtunk hozzá semmit, hogy felesleges mai párhuzamokat erőltessünk bele. Lehet, hogy bizonyos szempontból érdekes lenne, mondjuk, a két családot magyar és szerb családként bemutatni (pl. román—magyar, fekete—fehér verziók léteznek), de az a darab összetettségének lebutításához vezetne. Számomra nagyon izgalmas, hogy nem tudjuk, igazából min vesztek össze, s az említett etnikai vagy faji alapú gyűlölet csak motiválttá tenné a viszályt.

* Az eredeti darabban sem tudni, hogy min vesztek össze.

O. T.: — Hát ez az. Nem kell túlzottan leegyszerűsíteni a dolgokat, a közönség nem hülye.

* Akkor is veszi a lapot, ha a Mercutiótok a haldoklási jelenetében ketchuppal keni be magát, nyílt színen…

O. T.: — Hogyha ebből egy szentimentális jelenetet csináltunk volna egy nagy haldoklással, ahol mindenki sír, akkor magának a halálesetnek a ténye sikkadt volna el. Ködös volna a néző szeme, és ettől nem tudna a lényegi kérdésekre figyelni. Ez nem bagatellizálja el Mercutio halálát, mert annak ellenére, hogy ott van a ketchup, Mercutiónk, Bagi Gábor játéka a haláltusa közben mélyen megrendítő. Ez az elidegenítő hatás viszont nem engedi a nézőt elmenni egy szentimentális olvasat felé.

* Az előadásotokban mindenki több figurát is játszik. Csak azért van ez, mert kis létszámú társulat vagytok?

O. T.: — A szerepkettőzésekkel némiképp árnyalni lehet a karaktereket. Vegyük például Lőrinc barátot, aki az előadások többségében egy feddhetetlen, jóságos pap, „egy igazi szent”, ahogy Capulet mondja. Csakhogy Lőrinc is gyarló és gyáva: ha ő a végén nem hagyná ott Júliát a kriptában, mert fél a városi hatalomtól, akkor megmenthetné. Azáltal, hogy Vízin Olivér játssza Tybaltot és Párist is, Lőrinc barátban metaszinten a másik kettő is mindig jelen van, egy-egy lassú mozdulatban, egy-egy gesztusban ott van mind a három.

* Mi köti össze hármójukat?

O. T.: — Tybalt fenn akarja tartani a viszályt a családok között, Páris szándékai viszont egészen másak, de mindketten valamiképpen a frigy ellen dolgoznak. Páris egy szerencsétlen figura, egy igazi vesztes. Nagyon érdekes, hogy Lőrinc barátban szintén megvan ez a helyezkedő szerencsétlenség. Azért is vállalja ezt az egészet, hogy a családi viszályt, mely a veronaiakat tizedeli, végre megoldja azzal, hogy titokban egyesíti a két családot a gyerekek által. Meggyőződésem, hogy akkor is ez a cél vezérli, amikor a helyzet elvadul, és már úgy ad tetszhalottá tevő mérget a fiatalok kezébe, mint valami díler. A háttérben machinál, és azt gondolom, bátran lehet Lőrinc barát eszközeit alattomosnak nevezni, hiszen valójában beáldozza a fiatalokat a cél érdekében. Egy ilyen mögöttes tartalmat úgy lehet megszólaltatni, hogy minden egyes alkalommal látom Olivérben, a színészben Lőrinc barátot. Akkor is, amikor Tybaltként gyilkossá válik, és akkor is, amikor Párisként áll a szerelem útjába. Itt mindenki számító, a pap is. De hogy másik példát is hozzak: az előadásban Muhi László egy személyben alakítja Capuletet, Montague-t és a herceget is. A dajkában és az anyákban pedig az anyaság szerető, féltő és szigorú aspektusai jelennek meg egyszerre, hiszen szintén egyetlen színésznő, Ábrahám Gréta játssza őket. Természetesen ezek ettől még különálló figurák, de szerintem így jobban láthatóvá válnak azok a mögöttesek, amelyek különben is benne vannak a szövegben. Egyébként Shakespeare-től sem volt idegen a szerepkettőzés: a darab felénél Benvolio (akit nálunk Bicskei Kata alakít) és Mercutio eltűnik, és a Globe előadásaiban valószínűleg az őket alakító színészek játszották a később megjelenő figurákat.

* Az előadásotok befejezése nem szokványos.

K. F.: — Rómeó és Júlia gyerekek, egészen a darab végéig, és az egész egy nagy játék számukra. Itt, a végén találnak magukra, a két fiatal a halál által nő föl.

K. G.: — Van egyfajta pikantériája annak, hogy a fiatalok pontosan azokkal állnak szemben, kvázi színészként, akik hozzájárultak ahhoz, hogy az egész helyzet elvaduljon.

K. T.: — Shakespeare-nél, ugye, az a vége, hogy a két család kibékül egymással. De Rómeó és Júlia története nálunk azzal fejeződik be, hogy ők ketten mintegy visszapillantanak az eseményekre. Nem kizárólag őket terheli a felelősség. Ha bárki is meghallgatná ezeket a gyerekeket, akiknek tipikus kamaszkori gondjaik vannak, akkor nem fajulhatna ennyire el az egész. A város lakosai mindannyian felelősek. Persze a két főszereplő is, őket sem lehet szentté avatni.

K.G.: — Az eredetiben valahogy túl szirupos a vége.

K. T.: — Shakespeare szépen elvarrja a szálakat a két család kibékülésével és a Júliát mintázó aranyszobor tervének emlegetésével, de ezek az utolsó párbeszédek nem fontosak Rómeó és Júlia szerelmének szempontjából. A klasszikusoknál egyébként is mindenki tudja, mi a történet vége, a két család kibékülése a mi előadásunkban is valószínűsíthető. Ha valahol, akkor itt tud hozzáadni az előadás ahhoz, hogy mit gondolsz a Rómeó és Júliáról, itt kaphatsz valamilyen kulcsot. A mi megoldásunkban benne van a befejezetlenség feszültsége.

* Mikor és hol lesz még látható az előadás?

K. T.: — Pontosan még nem tudjuk. Az ősszel Magyarkanizsán és a Kosztolányi Dezső Színházban biztosan fogjuk játszani, és még magyarországi turnéra is van esély.