* Nemrég végighallgattam A kocka kibontása című friss QJÚB-produkció zenéjét, nagyon tetszettek a hangulatai. Pilinszky és Csoóri verseiből indultatok ki. A sok kedvenc közül miért éppen ők ketten?

— Sokszor beszéltem erről, de állandóan változik bennem a téma iránti prioritás, hogy miért fontos. Mindig fontos, és mindig másért. Nemrég az egész napot együtt töltöttük ifj. Vidnyánszky Attila barátommal, és arról beszélgettünk, hogy mik lesznek a kulcsmozzanatai a következő tíz-tizenöt évnek a kultúrában. Én azt mondtam, hogy mindenképp a formai újítás, a dramaturgia újraértelmezése és az identitás. Valahogy az identitáskeresés és -vállalás mintha kihalt volna egy kicsit a színjátszásból, a színházcsinálásból, miközben engem nagyon foglalkoztat. Egyúttal nagyon nehéz most a kortársak közül olyan valakibe belekapaszkodni, akire azt tudjuk mondani, hogy identitásjelölő intézmény számunkra.

* Ez azért elég szomorú megállapítás. Vagy inkább elég kemény.

— Igen, de ezzel nem azt mondom, hogy nincsenek példaképek vagy jó emberek, hanem nem nagyon vannak olyanok, akik az életművüket rátették arra, hogy egy világlátást vagy egy szemléletet átadjanak. Ha két ilyen embert kellene mondani a XX. századból, akkor talán Csoórit és Pilinszkyt mondanám. Csoórinak sok-sok ezer oldalnyi reflexiója van a világra. És még akkor is, amikor, mondjuk, rosszul dönt, olyan véren, verítéken kergeti át magát, hogy eljusson valami objektív igazságig vagy végpontig, amely lehengerlő. Tehát a Csoóri-esszék számomra útjelölők. Egy kicsit, mint a Biblia. Amikor az ember el van veszve, nem elölről kell kezdenie az olvasást, hanem felcsapja valahol, és biztosan olyan helyen fogja felcsapni, amely éppen akkor valamiért fontos. Pilinszky pedig… az ő állandó szakralitásra való igénye, vagy ahogy egy másik dimenzión keresztül vizsgálja a jelenünket, ez nekem is egy alap az életemben, s ő még elérhető mélységben és magasságban van ahhoz, hogy több emberrel tudjunk rajta keresztül gondolkodni.

* Megzenésített versek. Sokan próbálkoztak vele, de keveseknek sikerül igazán jól, a közönségnek — lehet, éppen ezért — fenntartása is van a stílus felé.  

— Szerintem sokszor rosszul nyúlnak hozzá, vagy túl finomak, túl elegánsak a versekkel. Azt hiszik, hogy attól, hogy verset dolgoznak fel, az rögtön hegedűszót vagy líraiságot kíván zeneileg. Pilinszkynek olyan brutális mélységben vannak a versei, hogy ha a megfelelő zenei formát keressük hozzá, az nem ilyen lesz. Engem ez is izgatott, hogy a zenész barátaimat rávezessem, hogy egyáltalán párbeszédet folytassak velük erről.

* Ki volt a fő zenei agy?

— Ennek a kísérletnek az érdekessége, hogy ez nem egy koncert, sok prózai szöveg, esszérészlet is van benne, mert a dramaturgia egy úgynevezett érzelmi dramaturgia, tehát iszonyatosan pontosan halad egy érzelmi úton az elejétől a végéig. Egy Pilinszky-esszé adta az ötletet, hogy a dramaturgia így épüljön fel, tehát a szövegek válogatása e hullámvasút mentén történt. Ezután összeválogattam zenei hangulatokat különféle előadóktól, az utóbbi száz évből, öt kontinensről. Ezek szerintem nagyjából lefedik ezt az érzelmi hullámvasutat, s indult a munka. Ezt adtam oda Mihalik Ábel zenei vezetőnek, és ő kiosztotta a feladatokat. Van, akinek a gitárszólót kellett kidolgoznia, másnak egy egész dalt írnia, a harmadiknak refrént, s így lassan elkezdett összeállni. A dalokat összekötő zenei megszólalásokat Frimmel Jakab írta. Ami még izgalmas volt, azok a beszélgetések, hogy mit hallunk a szöveg mögé. Volt, hogy improvizáltunk: én mondtam a szöveget körbe-körbe, a többiek fogták a hangszereiket, és próbálták lekövetni azt, ami történik. Nekem ez egy életre szóló élmény, és remélem, hogy még sokáig együtt leszek velük.

* Akkor tervben van a folytatás?

— Abszolút, igen. Már nagyjából tudjuk is, hogy mit csinálunk jövőre.

* Ennek örülök. A zenéről most a könyvekhez ugranék, mégpedig a POKET zsebkönyvekhez, hiszen egészen elképesztő, amit sikerült létrehoznotok, már több városban találhatóak POKET-automaták. A határon túlra nem terveztek terjeszkedni?

— A POKET-tal ez a hatodik évünk, s az első naptól kezdve az a legnagyobb álmom, hogy határon túli automatáink is legyenek, de ezt saját erőből nem tudom megcsinálni. Így is nagyon nehéz fennmaradnunk, mindig a penge élén táncolunk. Ráadásul ez nem egy nagy összeg állami vagy kultúrpolitikai szinten, de ez a támogatók döntése lesz, hogy valaha eljutunk-e a határokon túlra is. Valóban csak pénz, infrastruktúra és kapcsolat kérdése, s nekem sajnos egyik sincs. (Nevet.) Csak a lelkesedés és a vágy. De remélem, egyszer összejön.

* Az idén ősszel kerül a mozikba a Semmelweis című film, melyben a címszerepet játszod. Azt olvastam róla, hogy egy picit más habitusú ember volt, mint te vagy. Ez könnyítő faktor a színész számára, amikor a szerepről gondolkodik?

— Az alaptermészetünk lehet, hogy különbözik, de nekem a forgatókönyvben található Semmelweis Ignác nevű szereplőt kell megalkotnom. Őt kell megismernem és felismernem. A színész ilyenkor nem egyfajta történelmi hűségre, hagyományőrzésre koncentrál, neki nem a valódi történelmi figurát kell másolnia. Ez is olyan, mint amikor egy Shakespeare-szerepet próbálok felépíteni. Én elég nyugodt figura vagyok a mindennapokban, ő pedig elég heves volt. Mások vagyunk, de színészként az a feladatom, hogy megtaláljam a közös pontokat. És tudom, hogy van az a nyolc-tíz nagy pillanat, amelyet meg kell találnom a saját életemben, és melyhez kötni tudom. Ezekért a pillanatokért úgy kell küzdenem, mint az életemért, s akkor már kilépek a mindennapokból is, s elkezdünk egymáshoz közeledni. De az lehetetlen, hogy mást játsszak, mint ami vagyok. Azt illusztrációnak vagy ripacskodásnak hívják. A szerepet magadból kell megfejtened, és remélem, a nézők érezni fogják ezeket a találkozásokat, és bízom benne, hiteles tudtam lenni.

* Találkozások. Többször is említetted. Hogyan történnek meg a te életedben a találkozások? Rengeteg emberrel dolgoztál már, a sok találkozás közül hogyan választod ki a megfelelőt egy-egy produkcióhoz?

— Ez ritkán tudatos, inkább csak úgy magától alakul. Művészként én úgy létezem, hogy próbálom figyelni, milyen érték hiányzik belőlem, a környezetemből vagy a társadalomból, aztán megnézem, hogy színházi nyelven vagy a művészet nyelvén ezt az értéket hogyan lehet megszólaltatni, párbeszédre hívni, vagy jó kérdéseket feltenni ennek kapcsán. Ezt magamban úgy hívom, hogy értékrés. Általában olyan emberekkel tudok összekapaszkodni, akik szintén ezt vallják. Most például a Cseh Tamás-életmű-előadást Szabó Balázzsal és Ratkóczi Hubával csinálom, mert tudom, hogy ők is meghalnának a témáért. Fontosabb számukra Cseh Tamás üzenete, mint saját maguk. Ha ilyen társakat találok, természetes, hogy velük dolgozom. A József Attila-estem például egy nagyon magányos dolog, hiszen természeténél fogva annak kellett lennie. Olyan dolgokról próbálok benne beszélni, amelyeket valójában senkivel nem beszélnék meg. Még magammal is nehezen. Ki kellett tárulkoznom magam előtt. Például Beck Zolival szerettünk volna csinálni egy előadást a barátságról. Két-három éven át kétheti rendszerességgel találkoztunk, hogy kitaláljuk, mi legyen az. Rengeteg ötlet, előadás-, szövegkezdemény, mire rájöttünk, hogy amit most csinálunk, az a barátság. Ezért az egész előadásunk egy improvizáció lett, melynek lényege, hogy találkozunk a színpadon, együtt elindulunk valamerre, s reméljük, hogy ami történik, az a barátság. Tehát ezek a találkozások valahogy így alakulnak. És nagyon izgatott vagyok, hogy mit hoz a jövő, milyen újabb találkozásokat, s a régieknek milyen új színét mutatja meg.

* Egy ideje szabadúszó vagy, egyik színház társulatához sem tartozol. Szerinted elképzelhető, hogy ez egyszer változik?

— Azt hiszem, emiatt az identitásdolog miatt most azt mondom, hogy nem. A kőszínházak manapság nem engedhetik meg maguknak, hogy vállaljanak egy fix dolgot. De a QJÚB-ot én egy kicsit társulatnak fogom fel, és nagyon fontos lenne számomra, hogy ifj. Vidnyánszky Attila barátom így vagy úgy csatlakozzon, mert nélküle például nem tudom elképzelni az alkotói pályámat, ő annyira fontos nekem. A legeslegelső naptól, a színművészeti rostáitól együtt gondolkodunk. Mellette van még néhány név a fejemben (többek között Zoli), ha ők csatlakoznának, az számomra már felérne egy társulati léttel.