A doroszlói Tancsik Zsuzsanna és a Népművészet Mestere címmel kitüntetett Samu Antalné Babos Rozália visszaemlékezései azon kívül, hogy érdekfeszítőek, több tanulsággal is szolgálnak.

— Krisztus Király ünnepe után, a termőföldi munkálatok végeztével a mulatságok is szüneteltek, ez ugyanis a várakozás ideje volt — mesélte Zsuzsi néni. — Nem készítettünk adventi koszorút, sem különleges süteményeket. Helyette lélekben várakoztunk. Lánytársaimmal ott voltunk valamennyi hajnali misén. Sötétbe’ járunk, hajnalra várunk — szólt a mondás. Az áhítat része volt, hogy rövid színdarabokat tanultunk be, például a Mária-jelenetet. Egy misét sem hagytunk ki, volt rá példa, hogy vasárnap a hajnali és a nagymisére is elmentem. Emlékszem, 1938-ban egy „A missziós”-nak nevezett igehirdető szerzetes járt a faluban adventi előadássorozatot tartani. Este hat óráig dolgoztam a kendergyárban, munka után pedig rohantam haza átöltözni, hogy le ne késsem az eseményt. Ezzel nem voltam egyedül, tizen-egynéhány lánytársammal együtt buzgón látogattam a vallási előadásokat.

• Hogyan telt a Mikulás- és a Luca-nap?

— Emlékszem, hogy gyerekkoromban a Mikulás az önzetlen, ajándékozó öregember alakjával forrt össze, a fehér lepedőbe burkolózó Lucákkal ellentétben, akik a falut járva ijesztgették a gyerekeket. Luca-pogácsát sütöttünk, néhánynak pénzt tettünk a belsejébe. Aki megtalálta az érmét, az szerencsésnek mondhatta magát. Jósoltunk is Luca-cédulákkal. Férfineveket írtunk kis papírszeletekre, és mindennap a tűzbe dobtunk egyet. Úgy tartotta a szokás, hogy amelyik név utoljára, azaz karácsonyra marad, annak viselője lesz a férjünk — ecsetelte Samu Rozália.

• A „bölcsőt járta-e” — kérdeztem a népművészt, a nótafát.

— Hogyne jártam volna! Fehér színű, „sokszoknyás” viseletben, patyolatfehér fejkendőben jártunk házról házra a kisbölcsővel. Vittük a kis Jézus születésének hírét. „A kis Jézus aranyalma, Boldogságos Szűz az anyja, két karjával ápolgatja, két lábával ringatgatja” — szólt az énekünk. Alma, dió volt a fizetségünk a „szolgálat”-ért.

• Karácsony ünnepe milyen volt?

— Gyerekkoromban a falu szélén laktunk. Az ünnep előtt kisétáltam a természetbe, ágat gyűjtöttem, azt díszítettük fel dióval és házilag készített szaloncukorral. A kristálycukrot megfőztük vízben, majd kiöntöttük. Miután kihűlt, felszeltük, csomagoltuk, és karácsonyfa-díszítésre használtuk. Az ajándékozás sem volt ekkora divat, illetve másként zajlott. Nem az üzletben vásároltunk, hanem saját kezűleg készítettünk egymásnak meglepetést. Mézesbabát, mézeslovat — kisebbet vagy nagyobbat, attól függően, hogy szegényebb vagy módosabb családba született-e az ember. Igaz, a gazdagabbak „összehordták” az ajándékot a családon belüli gyerekeknek, de csak szerényen. Körülültük az ünnepi, fehér terítővel lefedett nagyasztalt. Böjti ételként babot ettünk. Nagy öröm volt, hogy ilyenkor jutott mézes dióra, mákos gubára. Elmentünk az éjféli misére, ahonnan hazatérve szabad volt kocsonyát és fonatos kalácsot enni. Az egység jelképeként minden családtag tört belőle. Nem számított, hogy alig pihentünk, ott akartunk lenni a hajnali misén, sőt az ünnepi nagymisén is. A templomban mindenkinek megvolt a helye: a gyerekek elöl, a magyar menyecskék a padok végében jobbról, a németek pedig balról állták végig a szertartást. A karácsonyi ebéd húslevesből, sültekből, disznóból és gyakran libapecsenyéből állt, a desszert pedig száraz aprósütemény volt.

• Amennyire buzgó volt a nép az áhítatban, annyira a vigalomban is. A karácsony és a farsang között volt átmenet, minden cselekedetnek megvolt a maga ideje...

— Karácsony után névnapoztunk, István- és János-napot ünnepeltünk. Aprószentek idején a legények virgácsolni jártak. Ha nagy hó volt, szánkóval mentek a lányokhoz, akik cserébe cicc anyagból készült kötényt tettek eléjük, a virgácsukra pedig szalagot kötöttek. Az évet a hálaadó szentmisén való részvétellel zártuk. Nem volt még szokás a mulatozás, egy-egy színdarab bemutatásával köszöntöttük az új évet — hallottuk Tancsik Zsuzsannától.