— Akik ilyet megéltek, azok szó nélkül cipelték keresztjüket egész életükben — mondja az asszony. — Állítom, az emberek között mindig voltak nézeteltérések, a gyengébbeket régen is kihasználták az erősebbek, a hangoskodók belefojtották a szót a csöndesebbekbe. Elsősorban azért, mert az erőszakoskodóktól mindenki félt, és az is gyakran előfordult, hogy a környezet az igazi bűnös helyett — félelemből — a bántalmazottat tette felelőssé a történtekért. Ennek vagyok élő példája. Több mint ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy összeszedjem a bátorságomat, és nyilvánosan is elmeséljem az életemet.

Az adataimat jegyezze fel, hátha kell majd egy hitetlen Tamásnak. Csak azért nem szeretném, hogy a nevem is megjelenjen, mert a legidősebb lányomon kívül a másik háromnak fogalma sincs arról, milyen családból származnak. És ez így van rendjén. Tudom, hogy az apjuk nem érdemli meg a tiszteletet, de én elsősorban a gyerekeim nyugalmát és az elmúlt évek tisztaságát akarom megőrizni számukra, hogy nyugalomban, szégyenkezés nélkül cseperedjenek fel!

Gyéren lakott tanyavilágban születtem, és ott is nőttem fel. A tanulást is csak tízéves koromban kezdtem el, mert anyám nem mert egyedül elengedni az öt kilométerre levő iskolába, főleg, ha a tanítás délután volt. Igaz, késve, de befejeztem a négy osztályt, írni-olvasni tudok, a többit az élettől tanultam. Nem voltunk szegények. Apám örökölt a szüleitől valamennyi földet, vettek is hozzá, kb. húsz hold szántón gazdálkodtak, és ezért apám többnek érezte magát a szomszédoknál. Nekünk volt a környéken először rádiónk, a két-három kilométerre élő szomszédok is átjöttek megcsodálni a beszélő dobozt. Apám nemcsak az újdonságokat szerette, hanem a nőket, a cigányokat és a kártyát is. Téli estéken hol az egyik, hol a másik tanyán jöttek össze a férfiak, és sokszor reggelig kártyáztak. Ilyenkor jelentős összegek cseréltek gazdát, volt olyan éjszaka is, amelyik után az egyik kártyázó elveszítette mindenét, és hajnalban az istállóban felakasztotta magát.

Apám nem volt nagyon érzékeny a veszteségekre: hol veszített, hol nyert. De a földjét úgy óvta, mint a szeme világát. Tizenöt éves voltam, amikor engem tett fel tétnek — a föld helyett. Egy félszemű, hatalmas termetű, idősebb lókupec nyert el, és ragaszkodott hozzá, hogy a „nyereményt” minél előbb hazavigye.

Anyám kisírta a szemét a hír hallatán, de apám hajthatatlan volt. Így kerültem gyermekfejjel messze a tanyánktól egy koszos, elhanyagolt házba. Mondanom sem kell, hogy nem mertem apámmal ellenkezni. Igaz, azt sem tudtam, mi vár rám, hiszen még gyerek voltam. A férjem előbb egy kis helyiségbe zárt be, az ágyon egy tiszta lepedő volt. A falba szögeket vert, arra kellett felakasztanom a ruháimat. Enni naponta adott, éjjelente pedig arra vártam, hogy mikor teszi meg velem azt, amit a férfiak a nőkkel szoktak. Így mondta anyám, amikor a kocsi elindult velem otthonról. Egy hét múlva bennmaradt a szobában, miután átadta a vacsorát, és azt mondta, itt az idő, hogy asszony legyek. Undorító volt, ahogy a fogatlan szájából csak úgy áradt az ócska dohány szaga. Azt hiszem, babakorában fürdött legutóbb. De nem haltam bele. Igaz, hosszú évekig alig váltottunk néhány szót. Időnként meg is vert. Szültem neki négy gyereket, de a férjem úgy bánt velük, mint a jószággal. Érzelmeket csak a gyerekeim ébresztettek bennem. És küzdöttem is értük, mint egy anyatigris. A gyerekeimnek sosem mondtam semmi rosszat a férjemről, mert nem akartam megmérgezni a lelküket. Úgy gondoltam, annyi mindenben volt részem, hogy amit miattuk vállalok, az megváltás lesz számomra. Hihetetlen, de mind a négy gyerek talpraesett, jó ember lett, a legidősebb lányommal olyan volt a viszonyom, mintha a barátnőm lett volna — végül is egymástól tanultunk. Aztán harmincévnyi együttélés után a férjem hirtelen meghalt. Nem sokat gondolok az elmúlt évekre. Csak azt tartom meg emlékezetemben, hogy volt éjszaka, melyet a jeges udvaron töltöttem két pici gyerekkel a karomban, volt olyan hét, amikor nem volt szabad az asztalhoz ülnöm, voltak sérüléseim is, melyek csak lassan gyógyultak be, de sohasem panaszkodtam. Hiszen senki sem tudott volna rajtam segíteni. A gyerekeim már felnőttek, de ma is azt mondom nekik, hogy családot csak tiszta szívvel, szeretettel érdemes alapítani. Aki erre nem képes, annak ne is legyen családja. Remélem, intelmeim termő talajra hullnak, és nem kell sokat várnom az első unokámra, akit már most imádok.

A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)