A Kárász-kastélyt — párhuzamosan a templommal — az 1790-es években építette a család. Ma felújított tetővel, az egykori angol- és franciakert helyén vadon burjánzó fákkal, bokrokkal körülvéve siralmas, romos állapotban áll — mégis gyönyörű. Be van kamerázva, a kapukon lakat, a kulcs az iskolában van. A kastélykertben találkozunk a Kárász család öt tagjával: Erdélyi Margittal, Szabó Erdélyi Gabriellával és férjével, Szabó Gyulával, valamint legfiatalabb lányukkal, Szabó Júlia Karolinával, illetve Kárász Imrével. A nagy hírű Kárász család tizenöt tagja él Horgoson. Margit Kárász Imre lánya — vele volt várandós az édesanyja, amikor az akkor még négygyermekes családot 1944-ben kiűzték az ősi családi birtokról. Az ő leánya Gabriella. Imre pedig Margit fivérének a fia.

— A kastély késő barokk, copfstílusba átmenő, azaz klasszicizáló, provinciális barokk, nagyon egyedi, a péceli Ráday-kastélyhoz hasonló — mutatja Szabó Erdélyi Gabriella. — A homlokzat és a kapu íve barokk stílusú, viszont a falakon levő díszítés copf, az egyszerűsége pedig a klasszicizmust kezdi. Ez az épület motivált, hogy restaurátor legyek — fogalmaz. — Egy 600 négyzetméteres lakóház volt, itt éltek az anyukám szülei. Azóta lett közintézmény, amióta elvették a kommunisták. Volt kaszárnya, majd iskola. Imre, te is ide jártál iskolába, 9—10. osztályba — szól oda az unokatestvérének. — Akkor legalább karbantartották, bemeszelték, bevakolták, gondozták a pázsitot, a kertet. Az 1950-es évek második felében medencét építettek az épület szomszédságában, az egykori bőven termő konyhakert helyén — teszi hozzá keserűen.

— Én itt tanultam meg úszni — jegyzi meg Erdélyi Margit. — Sőt, a fürdési díjat úgy váltottam ki, hogy mindennap mentem medencét takarítani, pucolni, akkor ingyen fürödhettem. Az 1963. évi szkopjei földrengés után menekülteket szállásoltak itt el. Nagyszalon, kisszalon, két vendégszoba ezen az oldalon és a másikon is, a főépülethez csatolt, most már romokban heverő melléképületben gyerekszobák, a szülők szobája, a nevelőnők szobái — sorolja.

— A kastélykertben nagycsaládostáborokat is rendeztek a medence körül, 2004-ben, ebéd után omlott be a tető — idézi fel Gabriella. — Hatalmas nagy recsegés-ropogás volt, mint amikor egy kamionról leöntik a cserepeket. Óriási porra lettünk figyelmesek, amikor elnéztünk ebbe az irányba, és ijedten láttuk, hogy nincs tető. Szerencsére senki nem sérült meg, ám ez egy nagy sokk volt mindenki számára, az egész falu összeszaladt.

2012-ben a Vajdasági Nagyberuházási Alap mintegy 35 millió dináros támogatásának köszönhetően újították fel a kastély tetőszerkezetét, és az eredetiek mintájára készített új ajtókat, ablakokat is beépítettek.

Gabriella férje, Szabó Gyula tanárként dolgozott Szabadkán és Magyarkanizsán, előtte pedig a Sever villamosgépgyárban gépészmérnökként, egyetemi tanár is volt Szegeden, most pedig Röszkére ingázik. Hitoktatóként is tevékenykedett. Három egyetemistát nevelnek, egy középiskolást, egy nyolcadikost és egy negyedikes gyermeket. A hat gyermek közül a legkisebb, Szabó Júlia Karolina jött a szülőkkel. Megmutatta a kedvenc helyét, az egykori borospincét. Ahogy az anyukám és a testvéreim, én is a Kárász családtól származom — mondja. Míg lefelé megyünk, egy-két felmenőről mesél.

— A családtól kétszer vették el a birtokot. Az I. világháború után a szerb király, de a nagyapám, Kárász Imre, amikor keszthelyi egyetemi évei után visszajött Horgosra 1928-ban, jogi úton, a nemzetközi bírósághoz fordulva visszaszerzett a 4000 holdból körülbelül 1100-at. Aztán a II. világháború után ezt is elvették — hangsúlyozza Gabriella.

— Akkor csak 6 holdat hagytak meg — teszi hozzá Margit. — Azt saját magunk kapáltuk, műveltük. Sokat éheztünk, rengeteget segítettek nekünk a helyiek.

— A kastély könyvtárából, mely nagyon régi köteteket is tartalmazott, latin, görög nyelvű kiadványokat, máglyát raktak az udvaron, és mind elégették a kommunisták — magyarázza Szabó Gyula.

A berendezést és a műtárgyakat elvitték, az állatokat elhajtották. A beszolgáltatás, a padlássöprés korszakát is felidézi Gabriella. Csak az maradt a család tulajdonában, amit két nap alatt sikerült kimenekíteni, jobbára használati tárgyak. Meg a családi fotók, portréfestmények. Két napjuk volt átköltözni a kastélyból a szemközti intézőbirtokra és -házba.

— Én még emlékszem a nagyapámra, Kárász Imrére — mondja Gabriella. — Nagyon sokat játszottunk Imivel, a nagynéném vigyázott ránk, Kárász Ilona, mielőtt elment apácának. Ő itt lakott, az intézőháznál, és vigyázott ránk, Imire és testvérére, Mikire, rám, néha az öcsémre, de őt inkább az Erdélyi nagyszüleim vitték ki magukkal a földekre, ő jobban szeretett a lovakkal, a tatával dolgozni — emlékezik vissza. Ide, a kastélyhoz, nekünk nem volt szabad jönnünk, hanem az utca túloldalán, az intézőháznál játszottunk.

Erdélyi (született Kárász) Margitnak hét unokája van, hat a lányától, illetve a fiának van egy lánya, ő most hatodikos.

— Huszonhét éves voltam, amikor Gabi született, egy évvel később költöztek el a falu másik végébe, ott a férjem vett telket és házat — meséli. — Édesapám és édesanyám végig itt élt az egykori intézőházban, szerény körülmények között. Anyukám szigorú volt, apukám nem annyira. Vallásos családban nőttem fel. A hit adott nekik életet, lendületet, hogy érdemes élni azokban a nagy viszontagságokban, amelyeken átmentek. A gyerekek meg a hit. Nagyon kedvesek voltak a régi karácsonyok, mikulások itthon. A környékbeli gyerekek eljöttek hozzánk, és nagy Mikulás-várást szerveztünk. Amikor még kicsi voltam, apukám öltözött be, később a nővérem, aztán meg én voltam a Mikulás. Sütöttünk mézeskalácsot, alma, dió került a csomagba, nem volt nagy ajándékosztás, maga a hangulat, az élő Mikulás volt az igazi ajándék.

Édesapja a paprikagyár nemesítőrészlegében dolgozott, később ő maga is, hiszen mezőgazdasági technikumot fejezett be, édesanyja a háztartást vezette. Az ötvennégy éves Kárász Imre már nem ismerte a nagymamát, hiszen a halála után egy hónappal született. A férfi a szabadkai kórház rehabilitációs osztályán dolgozik, és testvérével, a negyvenhét éves, kőfaragó Miklóssal lakik a kastéllyal szembeni intézőházban. Mindketten egyedülállóak, pedig csak ők vihetnék tovább a Kárász nevet.

— Mondtam neki, hogy énrám nem kell várnia, hogy sorrendben én legyek az első, aki megnősül. Én nem zárkózom el a családalapítástól. A családtagok sokáig rágták a fülünket emiatt, állandóan mondogatták, hogy jó lenne, de most már ránk hagyják. A nagyapámat személyesen ismertem, egy régi vágású úriember volt, aki abban az időben nőtt fel, amikor még külön, saját tanárai, nevelői voltak, bővítették a tudását, nemcsak a tananyagot, hanem az életvitelt is. Mezőgazdasági tanulmányokat folytatott, paprikanemesítőként dolgozott a horgosi Vitaminban. 1903-ban született, 1979-ben hetvenhat évesen halt meg, a nagymamám pedig 1966-ban.

A vagyon-visszaszármaztatás folyamatban van, a család reménykedik, de egyelőre nincsenek semmilyen konkrét információi. A tervekről nincs mit beszélni, mondják, hiszen nem tudják, mit és milyen állapotban kapnak vissza. Imre azt mondja, ő szerényebb körülmények között is megvan, nem kívánkozik ide, és furcsa, de idegennek érzi a kastélyt. Az épületen és a kerten kívül szántóföldek, legelők, rétek és erdők is a család birtokában voltak egykoron.