— Engem gyermekkoromban úgy tanítottak, hogy embertársaimat, barátaimat, de elsősorban a családomat szeretni, becsülni kell — meséli a férfi. — Édesanyám szerint a szeretet miatt kell ezt az érzést ápolni, mert nemcsak melegebbé teszi az emberi kapcsolatokat, hanem annak is jó érzés, aki megállás nélkül sugározza környezetére. És talán e miatt a gyerekkori okítás miatt nem tudom elfogadni azt a közismert állítást, amely szerint azt, amit nem tudunk megváltoztatni, el kell fogadni. Szerintem jóakarattal, türelemmel sok minden elérhető, még az is, ami eleinte megoldhatatlannak látszik. Ezt próbáljuk a feleségemmel megvalósítani családon belül. És ha véletlenül nem sikerül, az csak azért történhet meg, mert olyan időket élünk, amikor a kereskedelmi csatornák által, a pletykalapok hasábjairól olyan szenny, annyi hazugság zúdul a nyakunkba, hogy azok az idősebbeket is megbolondítják, hát még a tapasztalatlan fiatalokat. És ebben az esetben a család sajnos nem segíthet sokat.

Értelmiségi családból származom, ketten vagyunk testvérek, mindketten egyetemet fejeztünk be. A nyolcvanas évek végén a prištinai egyetem nagyszerű feltételekkel professzori állást kínált. Fiatal zöldfülűként ezt rendkívüli megtiszteltetésnek éreztem, annál is inkább, mert a jó fizetés mellett lakásról is gondoskodtak. Így kerültem Koszovóra. Pályafutásom kezdete minden tekintetben sikeres volt. Az előadásokat szerb nyelven tartottam — akkor ez még működött. Igaz, hogy a szabadidőmet már figyelmesen kellett beosztanom, az ottaniak és a „többiek” ugyanis nem nagyon szórakoztak együtt. Az albán feleségemet is az egyetemi könyvtárban ismertem meg, negyedéves hallgató volt a művészeti akadémián. Azt hiszem, szerelem volt első látásra, és alig egy év múlva házasság lett a vége. A szülők egyikünk részéről sem ellenezték a házasságunkat — úgy vélem, jó időben ismertük meg egymást.

Két évig éltünk még Prištinában, de amikor a feleségem terhes lett, azt ajánlotta, hogy költözzünk Vajdaságba, mert őt igazán elbűvölte. Hát hazajöttünk. A feleségem a fiunk megszületése után nem ment el dolgozni. Művészien csomózott faliszőnyegeket, ezért ez lett a foglalkozása, melyet otthon űzött, amikor a két kicsi — mert egy év múlva megszületett a lányunk is — engedte. De nem szenvedtünk semmiben hiányt, pedig akkor már javában hullott szét az ország. A szüleimtől sokszor kaptunk anyagi segítséget. Anyósomék nem támogattak annyit, a feleségemnek ugyanis volt négy férfitestvére, közülük ketten már megnősültek, és ott volt szükség a segítségre. A megváltozott viszonyok miatt sokkal kevesebbet mentünk anyósomékhoz. De lassan nem a távolság volt az igazi ok, és még csak az sem, hogy az ottani „bennszülöttekkel” is hadilábon álltunk, ami miatt egyre kevesebbet utaztunk hozzájuk.

Nem tudom, ismeri-e azt az érzést, amikor senki sem mond ki hangosan semmit, de a levegőben érzi, hogy ott vibrál a gyűlölet, a szemrehányás, mely ott van a jelenlevőkben. A párom eleinte ezt észre sem vette, de amikor először hallotta, hogy a bátyja legidősebb fia lecsetnikezte a fiunkat, és meg lett neki tiltva, hogy együtt menjenek a városba, megpróbált beszélni a családdal, de sajnos mindhiába. És nem azért, mert a szülei nem neki adtak igazat, hanem azért, mert ők is tehetetlenek voltak. A fiatalok, főleg a kamaszok, annyira bedőltek az ottani propagandaszövegeknek, hogy nevelési szempontból szinte kicsúsztak a szülői kézből. Hazajöttünk, a feleségem halálosan csalódott volt, a fiunk pedig olyan dühös, hogy sokáig az anyjával sem akart beszélni. És ennek hatására őt is hatalmába kerítette az itteni propaganda, és egyre jobban utált mindent, ami Koszovóval kapcsolatos. Én egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy valaki, aki olyan család sarja, amelyben a magyar apuka szerb nyelven tanít, az albán anyuka pedig — hála a szomszédasszonynak — lassan már jobban beszél bunyevácul, mint albánul, nem tud megbirkózni a nemzeti érzelmeivel. Hiába voltak az éjszakába nyúló beszélgetések, a kialakult helyzetet sehogyan sem tudtuk megoldani. És a tűzre csak olaj volt, hogy a sógoraim közül ketten is önkéntesek lettek a koszovói katonaságban. Az elmúlt tíz év valamelyest csökkentette a lángoló gyűlöletet, de azt hiszem, valahol a langyos hamu alatt most is ott szunnyad a beteges érzés, mely nemcsak a két nemzet közötti viszonyt, hanem a vegyes családok emberi jó kapcsolatát is veszélyezteti. Pedig konkrétan mi senkinek semmit nem vétettünk. A bűnünk talán annyi, hogy engem Ágnes, a feleségemet Hajrije szülte. Csak háború ne legyen — mondaná most a közkedvelt zeneszerző. Mert akkor ismét ez lesz az egyetlen ok, mely miatt egymásnak kell esnünk?