— Én sem volnék kivétel ez alól — mondja megtörten, de elszántan az asszony. —  Most nem tudom, mit kellene éreznem: gyűlöletet, szánalmat, szégyent vagy bűntudatot, hiszen a felszínre került titok mindegyik felsorolt érzést jogossá teszi. De én csak végtelen bánatot, szánalmat érzek, hiszen úgy neveltek, hogy nekünk, asszonyoknak mindig mindent el kell tűrnünk, és szent kötelességünk, hogy óvjuk a család hírnevét. Ez a szabály az én családomban különösen érvényes volt, a szüleim mindkét részről jelentős vagyont kaptak az ő szüleiktől, amikor összekerültek — a házasságuk már úgy indult, hogy az apám koronázatlan uralkodója volt a bánáti kis falunak. Ennek ellenére anyám három lányt szült, nem sikerült fiút világra hoznia, aki majd tovább vinné a család nevét.

A három lány közül én voltam a legidősebb, két-két év van közöttünk, így valójában együtt nőttünk fel, azzal, hogy a három „grácia” tetteiért legidősebbként mindig én voltam a felelős. Nagyon szerettem a húgaimat, különösen a legkisebbet, aki olyan volt, mint egy hajas baba. De ahogy cseperedtünk, egyre világosabbá vált, kinek milyen lesz a jelleme: én voltam a hangoskodó, a rendcsináló, az igazságosztó, a középső húgomat csak a konyha, a házimunka, a férjhez menés érdekelte, Pirinyó (így hívtuk a legkisebb húgomat) pedig angyali mosolyával, jóindulatú, mindenbe belenyugvó természetével elnyerte mindenki szeretetét, bizalmát.

Igen szigorúan neveltek bennünket, mindössze hat elemit fejeztünk be, akkoriban a faluban ez volt a legtöbb, amit kijárhattunk. De ezenkívül mindent meg kellett tanulnunk ahhoz, hogy méltó képviselői legyünk családunknak. Külön varrónő járt hozzánk hetente kétszer, és varrni, kézimunkázni tanított bennünket. Anyánk mellett meg kellett tanulnunk a házvezetésnek, a sütés-főzésnek, a télirevaló eltevésének minden csínját-bínját. Hétvégeken anyánk kíséretében a hat kilométerre levő nagyobb faluba jártunk bálba. A középső húgom és én itt ismertük meg jövendőbeli férjünket, csupán Pirinyó nem akart senkit megtűrni a maga közelében. Az én „legényem” is egy eléggé ismert családból származott, mindkét család jóindulatúan vette tudomásul a kapcsolatunkat, és egyértelmű volt, hogy összeházasodunk. Igaz, a választottam meglehetősen szabad viselkedésű volt, igazi parasztgőg feszítette a mellét: ha kellett, verekedett, ha kellett, kaszált vagy disznót vágott, na meg persze kazal alá vitte a lányt, aki nem ellenkezett. Nem volt egy szent, annyi biztos, de nem volt jogom őt bírálni, hiszen gazdag volt, jóképű, okos és szorgalmas — a többi nem számított.

A húgom és én is férjhez mentünk, ő az esküvőjük után a férjéhez költözött. Mi a családi házban maradtunk, apám akkor már beteges volt, jókor jött tehát a talpraesett vő. Egy év múlva megszületett a fiam, amikor pedig hároméves volt, megszületett a másik is. Az ezt követő eseményekre azonban senki sem tudott magyarázatot találni: a húgom ugyanis egy este zokogva vallotta be, hogy terhes, és azt is megmondta, kitől vár gyereket. Anyámat biztosan sokkolta a bejelentés, mert szélsebesen becsomagoltak a húgomnak a hatalmas, fonott, fedeles kosárba, és már másnap elvitték Erdélybe egy távoli rokonhoz. Ott szülte meg a fiát, és többé nem jött haza. Hiába érdeklődtem felőle a szüleimtől, azt mondták, Pirinyó meghalt a család számára. De azért a családi vagyon egy részét igazságosan neki adták, hogy legyen miből felnevelnie a gyerekét.

Előbb apám halt meg, majd néhány hónapra rá anyám is. Már nagyon rosszul volt, amikor egy alkalommal, miközben fürdettem, ezt mondta: „Ne haragudj Pirinyóra. Igaz, nem szép, amit csinált, de a tette a családban maradt, és ez a fontos.”

Döbbenten könyveltem el a hallottakat, és azt hittem, a húgom férjét babonázta meg Pirinyó szépsége. És mélységesen hallgattam a titokról, melyet anyám a sírba vitt. Két évvel ezelőtt aztán jelentkezett Pirinyó. Persze, közben leéltem már az életem javát: a szüleim után tíz évvel meghalt a férjem is, magam neveltem a gyerekeket, irányítottam a gazdaságot. Sőt, öt évvel ezelőtt hirtelen meghalt a húgom, és amikor a sógorom újra megnősült, rám bízta a lányukat. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy Pirinyó jelentkezett, nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá. De a testvéri szeretet győzött: megvártam a reptéren, és most is itt él velem betegen. Pedig most már tudom, hogy az ő fia az én férjem fia. Még nem döntöttem el, elmondjam-e mindezt az én gyerekeimnek. Azt hiszem, nekik nem lesz elég a magyarázat, mely szerint minden a családban maradt.