— Már fiatalkoromban is arra vágytam, hogy anya legyek, ezért lestem a sajátom minden mozdulatát, szavát, hogy megjegyezzem arra az időre, amikor majd én is édesanya leszek — mondja a koros hölgy. — Mert az én anyám példás szülő volt, csak úgy áradt belőle a szeretet, a keze sosem csapott, csak simogatott. Imádtam őt. Az apám terepi munkás volt, így inkább anyám védő szárnyai alatt nőttem fel. A szüleim elég módosak voltak. Az apai nagyszülők vagyonát a háború után konfiskálták, csak a törvényben megszabott maximumot hagyták meg nekik, és a nagy, modernül felszerelt tanyát — merthogy apámék öten voltak testvérek, és az új rendszer képviselői úgy gondolták, annyi embernek élettér is kell.

Az apám a mezőgazdász végzettségének köszönhette, hogy „kulák” sarjként is állami vállalatban kapott munkát. Jól éltünk. Anyám nem dolgozott, otthon intézte a birtok és a család ügyeit. Apa, ha otthon volt, sokszor mondta neki tréfálkozva: — Gyere ide, ülj mellém, pihenj egy kicsit, hiszen az „ügyvédi” teendőid biztosan kimerítenek. Persze anya nem volt ügyvéd, csak négy elemit végzett, de az évek során mindenbe beletanult. Apám hirtelen halála után nem sok mindenben változott a helyzet, talán csak annyiban, hogy kevesebb jövedelmünk volt. De anyám úgy irányította a birtokon a termelést, hogy továbbra sem szenvedtünk semmiben hiányt. Már harminchoz közeledtem, amikor férjhez mentem, és három év alatt két fiút szültem. A férjemmel ott maradtunk a tanyán. Anyám halála után ő vette át a gazdaság vezetését, és sikerrel is tette egészen korai haláláig — az influenza szövődménye alig egy hét alatt elvitte. Ott maradtam a szálláson a két kislegénnyel, az idősebb még csak tízéves volt.

Fel kellett hát kötnöm a gatyaszárat, mert addig nem nagyon foglalkoztam a gazdasággal. De hamar belejöttem, mert ott volt a két gyerek, csak rájuk néztem, és tudtam, mindent meg kell tanulnom, hogy szép jövőjük lehessen. Az idősebbet csak a föld és a jószág érdekelte, minden növénynek tudta a nevét, órákig mászkált a zöldellő búzamezőkön. Ezzel szemben a fiatalabb még a kapa látványától is irtózott, állandóan olvasott, a generáció legjobb diákja volt, és az volt az álma, hogy jogász lesz. A középiskola befejeztével mindkettejüket megkérdeztem, ki hogyan képzeli el a jövőjét. András, az idősebb gondolkodás nélkül a gazdálkodást választotta, azt mondta, a szántóföld illata nélkül nem tudna meglenni. A közös döntés értelmében ő maradt, az öccse pedig Újvidékre került egyetemre, és meg is szerezte a jogi diplomát. Közben itthon az idősebb fiam rengeteget dolgozott. Megszállottként igyekezett a legjobb termelési eredmények elérésére, újításokat vezetett be, és a szó szoros értelmében látástól vakulásig a határban volt. Az állandó munka miatt nem nagyon járt szórakozni, az idő múlt, magához való párt nem talált — végül agglegény maradt. Mindig azzal érvelt, hogy az asszonyok nem tudják megbecsülni a földet, tehernek tekintik, amit ő nem tudna elviselni. Amikor 2000 után a gyerekeim visszakaptak 30 hold földet, szinte repesett az örömtől, semmi más nem érdekelte.

Közben a fiatalabb fiam Újvidéken megnősült, két gyereke született, és nagyon szépen éltek. Amikor az unokák iskolába indultak, a család nagyobb lakást akart venni, én meg úgy gondoltam, természetes, hogy segítünk. Az idősebb fiamnak nem volt ínyére a dolog, viszont nem mert ellentmondani. Őszintén szólva, valóban sokat segítettünk a kisebb fiaméknak: húst, tojást, lisztet, gyümölcsöt kaptak a tanyáról. Aztán az idősebb fiam egy újvidéki mezőgazdasági vásáron szinte beleszeretett egy arató-cséplőbe, és meg akarta venni, miközben a fiatalabb kölcsönkért, hogy autót vegyenek. Úgy gondoltam, a régi kombájnunk alig tízéves, nem kell még másik. Erre a fiam teljesen kiborult, tört-zúzott. Felrótta az öccse iskolai költségeit, minden dinárt, minden szem krumplit, melyet a családjának adtunk. Alig tudtam lecsillapítani, és mélyen megdöbbentett, mennyi gyűlölet, féltékenység halmozódott fel benne az évek során. És azon az éjszakán felgyújtotta a tanya gazdasági épületeit — a tűzoltók szinte semmit sem tudtak megmenteni. Hajnalban ott álltam az üszkös gerendák között, felnéztem az égre, és azt mondtam a Mindenhatónak, hogy megértettem: ez az én büntetésem, mert nem egyformán szerettem a két gyerekemet.