Szívből sajnálom, de nem tudom megmondani, hogy hívják ezt a kisemberkét, hol lakik, ki az édesapja, édesanyja. A félhomályban még az arcvonásait se tudtam jól kivenni. Csak arra emlékszem, hogy az orra tele volt szeplővel, és kis nadrágját nem szíj tartotta, hanem amolyan vállon átvetett kantár, amit valahol a derék táján kell összekapcsolni.
Egyszer betértem egy parkba, nem tudom, hogy hívják, ott van a Vasziljevszkij-szigeten, a kis fehér templom mellett. Nagyon érdekes könyv volt velem. Úgy belefeledkeztem az olvasásba, hogy észre sem vettem, és rám esteledett.
A szemem is káprázni kezdett, a betűket is alig láttam már, összecsaptam hát a könyvet, felálltam, és elindultam a kijárat felé.
A tér már elnéptelenedett, az utcán kigyúltak a fények. Valahol a fák közt az őr csengettyűje csilingelt.
Féltem, hogy rám zárják a kertet, és szaporán szedtem a lábam. Hirtelen megálltam. Úgy rémlett, mintha egy kicsit odébb, a bokrok közt valaki sírna.
Letértem az egyik mellékútra. Az úton kis kőházikó fehérlett, őrház vagy bódé lehetett, amilyen minden városi parkban van. A házikó mellett egy hét-nyolc éves forma kisfiú állt, és fejét lehorgasztva keservesen, vigasztalhatatlanul zokogott.
Odamentem és megszólítottam:
- Mi bajod van, kisfiú?
A gyerek, mintha csak parancsszóra tenné, azonnal felhagyott a sírással, felemelte a fejét, rám nézett, és azt felelte:
- Semmi.
- Hogyhogy semmi? Ki bántott?
- Senki.
- Akkor meg miért sírsz?
Még nehezére esett a beszéd, még nem nyelte le minden könnyét, még szipogott, csuklott, szívta az orrát.
- No gyere, menjünk - mondtam -, nagyon késő van, bezárják a parkot.
Kézen akartam fogni, de a gyerek kiszakította a kezét és azt mondta:
- Nem lehet.
- Mit nem lehet?
- Elmenni.
- Miért? Mi van veled?
- Semmi - mondta a gyerek.
- Valami bajod van?
- Nem - felelte -, nincs semmi bajom.
- Hát akkor mért nem tudsz velem jönni?
- årségen állok - felelte.
- Hogyhogy őrségen? Miféle őrségen?
- Hogy lehet ezt nem érteni? Játszunk.
- Kivel játszol?
A kisfiú hallgatott egy darabig, aztán sóhajtva mondta:
- Nem tudom.
åszintén szólva, erre igazán nem gondolhattam mást, mint hogy a gyerek mégiscsak beteg, és valami nincsen egészen rendben a fejében.
- Ide figyelj, miket beszélsz összevissza? - mondtam. - Hogy lehet ez? Játszol, és nem tudod, hogy kivel?
- Így van. Nem tudom, kivel. Ültem a padon, és egyszer csak nagyobb gyerekek odajöttek hozzám, és azt kérdezték: ,,Akarsz katonásdit játszani?'' Mondtam: ,,Akarok.'' Elkezdtünk játszani, és ők azt mondták nekem: ,,Te őrmester leszel.'' Egy nagy fiú... Tyimosenko lett... a marsall... å hozott ide, és megmondta: ,,Ebben a házikóban van a lőporraktárunk. Te leszel az őr. Állj itt, amíg csak le nem váltunk.'' ,,Jól van'' - feleltem. Akkor azt mondta: ,,Add becsületszavadat, hogy nem mozdulsz el innen.''
- No és?
- Hát erre azt feleltem: ,,Becsületszavamra nem megyek el.''
- No és aztán?
- Aztán... Csak állok, állok, de ők nem jönnek.
- Hm - mosolyodtam el. - Már régen állítottak ide?
- Még világos volt.
- Hát akkor hol maradnak?
A kisfiú megint csak nagyot sóhajtva felelte:
- Azt hiszem, hazamentek.
- Hogyhogy hazamentek?
- Elfeledkeztek rólam.
- Hát akkor te mit állsz itt?
- Becsületszavamat adtam...
Már majdnem elnevettem magam, amikor hirtelen észbe kaptam, és azt gondoltam, nincs is ezen semmi nevetnivaló, a kisfiúnak igaza van. Ha becsületszavát adta, akkor itt kell állnia, bármi is történjék. Az pedig, hogy ez játék vagy sem, teljesen mindegy.
- Szóval így áll a dolog - mondtam. - No és most mit fogsz csinálni?
- Nem tudom - felelte a kisfiú, és megint sírva fakadt.
Nagyon szerettem volna valahogy segíteni rajta. De hát mit tehettem? Menjek, keressem meg azokat a buta gyerekeket, akik ide állították őrségbe, becsületszavát vették, és aztán hazaszaladtak? Hol is találnám nem ezeket a gyerekeket?
Azóta már biztosan megvacsoráztak, lefeküdtek, s az igazak álmát alusszák.
Ez a kisember meg őrséget áll. Sötétben. Bizonyára éhes is...
- Éhes vagy, ugye? - kérdeztem.
- Igen - felelte.
- Tudod mit? - mondtam kis gondolkodás után. - Menj, szaladj haza, vacsorázz meg, én addig őrséget állok helyetted.
- Jó - felelte -, de ezt lehet?
- Miért ne lehetne?
- Mert a bácsi nem katona.
Megvakartam a fülem tövét, és azt feleltem:
- Igazad van. Ebből semmi sem lesz. Még csak le sem tudlak váltani az őrségről. Ehhez csak katonának van joga, méghozzá parancsnoknak...
És ekkor nagyszerű ötletem támadt! Eszembe jutott, hogy ha a kisfiút csak egy katona oldhatja fel a becsületszava alól és válthatja le az őrségről, akkor hol a probléma. Keresni kell egy katonát!
A fiúnak nem szóltam erről egy szót sem, csak azt mondtam:
- Várj egy kicsit - és egy percet sem vesztegetve tovább, futottam a kijárathoz.
A kapu még nyitva volt, az őr még valahol a kert legtávolabbi részén járhatott, arról csilingelt a csengettyűje.
Megálltam a kapuban, és vártam, nem jön-e arra valami katonaféle, mondjuk egy hadnagy vagy akár egy egyszerű katona. De mintha csak szándékosan történne, kivételesen egyetlenegy katona sem jött ezen az utcán.
A túlsó oldalon fekete köpenyeket láttam feltűnni, megörültem, gondoltam haditengerészek, de mikor átszaladtak az utcán, kiderült, hogy nem tengerészek, hanem ipariskolás fiúk. Egy magas vasutas is elment mellettem, gyönyörű málnaszín váll-lapos köpönyegben. De erre a pompás köpenyű vasutasra nem volt semmi szükségem.
Már majdnem dolgomvégezetlenül mentem vissza a kertbe, amikor a sarkon túl, a villamosmegállónál megláttam egy világoskék szegélyes lovassági parancsnoki sapkát. Azt hiszem, életemben még nem örültem úgy, mint ebben a percben. Hanyatt-homlok futottam a megállóhoz. Mielőtt még odaértem volna, látom, hogy beérkezik a villamos, és a parancsnok, fiatal lovassági őrnagy, a többi várakozóval együtt épp föl akar kapaszkodni a kocsira.
Lihegve odarohantam hozzá, megragadtam a karját, és rákiáltottam:
- årnagy! Egy pillanatra! Várjon! årnagy!
Hátranézett, csodálkozva végigmért, és azt kérdezte:
- Mit óhajt?
- Nézze, kérem, arról van szó, hogy itt a parkban a fehér kis házikónál őrségen áll egy kisfiú... Nem mehet el onnan, a becsületszavát adta... Egészen kis fiú... Sír.
A parancsnok sűrűn pislogott, és ijedt tekintettel nézett rám. Most bizonyára ő gondolta azt, hogy beteg vagyok, és valami nincs egészen rendben a fejemben.
- Mi közöm nekem ehhez? - kérdezte.
A villamos elment, és az őrnagy nagyon szigorúan nézett rám. De amikor kicsit részletesebben megmagyaráztam neki miről is van szó, egy percig sem habozott, inkább ő siettetett:
- Menjünk csak, menjünk. Természetesen. Miért nem mondta azonnal, miről van szó.
Mikor odaértünk a kerthez, az őr éppen tette rá a lakatot a kapura. Megkértem, várjon még egy kicsit, mondtam, hogy a kertben bennmaradt egy kisfiú, és az őrnaggyal együtt futva indultunk a kert belsejébe.
A sötétben csak nehezen találtuk meg a fehér őrházat. A kisfiú ugyanott állt, ahol hagytam, még mindig sírdogált, de most már egészen halkan. Odaszóltam neki, a gyerek megörült, fel is kiáltott örömében.
- No látod, hoztam neked egy parancsnokot - mondtam.
Mikor a kisfiú meglátta a katonát, hirtelen egészen kiegyenesedett, kihúzta magát, néhány centiméterrel magasabb is lett.
- Milyen rangban van ön? - kérdezte szigorúan a parancsnok.
- årmester vagyok - felelte a kisfiú.
- årmester! Megparancsolom, hagyja el őrhelyét!
A kisfiú egy darabig hallgatott, szipogott néhányat, aztán megkérdezte:
- És ön milyen rangban van? Nem látom a csillagait...
- årnagy vagyok - felelte a parancsnok.
És ekkor a kisfiú, szürke kis sapkája széles karimájához emelve a kezét, azt mondta:
- Értettem, őrnagy úr! Parancsára az őrségről lelépek!
Olyan csengőn, olyan talpraesetten mondta, hogy nem tudtuk megállni nevetés nélkül, hangosan felkacagtunk.
A gyerek is vidáman és megkönnyebbülten nevetett velünk.
Alighogy hármasban kiléptünk a kertből, a kapu becsapódott mögöttünk, és az őr megfordította a kulcsot a zárban. Az őrnagy kezet nyújtott a gyereknek.
- Derék fiú vagy, őrmester - mondotta. - Igazi katona lesz belőled. A viszontlátásra!
A kisfiú valamit dünnyögött maga elé, aztán azt mondta:
- Viszontlátásra!
Az őrnagy mindkettőnk felé tisztelgett, s mivel látta, hogy jön a villamos, futva indult a megálló felé.
Én is elbúcsúztam a kisfiútól, kezet szorítottam vele.
- Akarod, hogy elkísérjelek? - kérdeztem tőle.
- Nem, köszönöm, itt lakom a közelben. Meg nem is félek - felelte.
Ránéztem szeplős kis orrára, s azt gondoltam magamban, hogy valóban nincs mitől félnie. Egy olyan kisfiú, akinek ilyen akaratereje van, s ilyen kemény becsületszava, nem ijed meg a sötéttől, nem ijed meg a csirkefogóktól, de nem ijed meg ennél még sokkal ijesztőbb dolgoktól sem.
És ha majd felnő... Azt még nem tudni, mi lesz belőle, de akármi is lesz belőle, abban biztos vagyok, hogy igaz ember lesz.
Ezt gondoltam magamban, és egyszerre őszinte öröm töltött el azért, mert megismerkedhettem ezzel a kisfiúval.
Még egyszer keményen és őszinte örömmel megszorítottam a kezét.