Míg vártam az ifjonti emberkére, az udvarunk padján húztam meg magam. Tiszahegyes felé tekintettem. A nap szikrázott és barnuló diófalevelet kergetett a szél. A kerti föld tarlóján egy odatévedt kóbi tyúk kapirgált. Mondtam volna a világnak: a szeretett falum, Szaján, vasárnap reggelre csuhé- és dohánylevél-sodrású álmokat sző, lecsendesedik. Csak a fazékban fortyan egyet a marhavelő, és illan tova a vasárnapi ebéd fenséges illata.
De hirtelen sötét, jajveszékelően károgó kányák csaptak le a kukoricatarlóra. Még az éles kotúkat is megcsorbították. Tiszahegyest sem lehetett látni a röptüktől. Nyomasztottak. Berzenkedtem, mert egy kánya a fejem fölé szállt. Azt hittem, csőrével belém váj. De vascsikorgással odébbszállt. Mintha vezényszó lett volna: a száznál is nagyobb kányasereg az égbe ívelt, és sokáig sötét maradt utánuk az ég. A sóvirágos mezőkig elnyúló kerti földek nem tudtak örülni a kezdődő új napnak. Az arcukat tapogatták, a ráncos bánáti barázdákat, s folyvást kérdezték, lesz-e nyugalom, boldogság, olyan huszárállású, délceg ragyogású errefelé.
A megérkező legényke is hasonlót kérdezett. Szeptember első napjaiban még önmarcangolón sóhajtotta: Mikor találom meg a megnyugvást, hogyan tudnám állni a sarat, hogy megszeressenek, befogadjanak, szót értsek a társaimmal? Újra megfizettették velem az iskolapénzt, pedig tanulni mindig szerettem.
Az ifjonti lélek ugyanis csak pár napot tudott eltölteni a szerb nyelvű szakközépiskolában Nagykikindán. Nehezen értette a nyelvet. Talán ez volt a főgond. A számítástechnikai tagozaton még egy oktondi komputernek is több becsülete volt, mint neki. A padtársa mindössze egyetlen napot ült mellette. Teher volt számára az ő mássága. Pedig csak a jó szándék hiányzott volna, hogy magyar ajkú osztálytársát felkarolja.
Az iskolásfiú nem mondta el, milyen lelki tusákat vívott. De pöttömnyi bogárrá zsugorodott volna, ami jószerivel egy kányának meg sem kottyan, ha a szülei rögvest nem íratják át egy hasonló adai szakközépiskolába, magyar tannyelvűre.
A legényke most újra próbálkozik egy vidám szárnycsapással. Nagyon jó magyarul, az édes anyanyelvemen tanulni, mondja, és röviden mosolyog. Felejtsük el a kányákat, szólít meg a bölcsek komolyságával, mert ugye, rémségesek. De a szajáni sóvirágainkat még nem tudták kicsipegetni a szikes fölből! Hiszen a sóvirágok mi vagyunk!