Az idei, sorrendben negyedik Gyermekszínjátszó Műhelytalálkozót május 7-én és 8-án rendezték meg Bácsfeketehegyen, a Magyar Drámapedagógiai Társaság, a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesülete és a Feketics ME szervezésében. A megmutatkozási lehetőséget kereső csapatok az idén Bácskossuthfalváról, Verbászról, Csantavérről, Szabadkáról, Törökkanizsáról, Adáról, Feketicsről, Szabadszállásról, Kuláról, Zomborból, Nagybecskerekről, Muzslyáról, Gunarasról és Udvarnokról érkeztek a találkozóra. A zsűri tagjai: Hegedűs Jenő rendező (Szeged), Kalmár Zsuzsa színművésznő (Szabadka) és Mess Attila színművész (Szabadka) remek tanácsokkal látták el a csapatok vezetőit, és kiválasztották a tizenkilenc előadásból azt az egyet, amely a debreceni Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Találkozón képviselheti Vajdaságot. Az adai Cseh Károly Általános Iskola Barapart csapata Karinthy Frigyes: Az emberke tragédiája című drámáját vitte színre. Őket érte az idén az a megtiszteltetés, hogy hazánkat képviseljék e rangos megméretésen. Vezetőjük, Raffai Klára tanárnő a következőket mondta el a csapatukról:
- A színjátszó csoport 3 évvel ezelőtt alakult. Természetesen előtte is magyar szakos tanárként az iskolai műsorokra készítettem rövidebb jeleneteket a gyerekekkel, de mint csoport nem működtünk. A különböző versenyeken láttam, hogy van színjátszó kategória, és szembetűnt, hogy a kis iskoláknak is van ilyen jellegű foglalkozásuk, nekünk pedig, akik majdnem ezer diákot számlálunk, nincs színjátszó csoportunk. Abban az évben egy ügyes diáklányom írt egy szöveget, és a köré csoportosuló barátnőkből alakult ki az első szereplőgárda. Ezzel a darabbal részt vettünk a bácsfeketehegyi fesztiválon és az ÁMV-n is, melyen második helyezettek lettünk. Ez egy olyan kedvet, lökést adott a munkához, hogy a következő évben is meghirdettem a színjátszó csoportot. Bárki jelentkezhet, természetesen abból az öt osztályból, amelyben én tanítok, tehát csak a saját diákjaimmal dolgozom. Az eddigi években inkább a hetedikes, nyolcadikos gyerekek alkották a csapatot, de az idén főleg hatodikosok jelentkeztek. A 17 szereplőből 9-en ugyanabba az osztályba járnak. Úgy érzem, ez segíti a munkát, mert mind tanulmányi eredményben, mind az iskolához vagy a munkához való hozzáállásban egy jó kis osztályról beszélhetünk, összetartó gyerekekről. Úgy érzem, jó, hogy egy közösségből került ki a mag.
- Milyen gyakran tartatok próbákat?
- Péntekenként próbálhatunk, mert hétközben az informatika, a zeneiskola, a különféle sporttevékenységek, a hittan mind benne van a gyerekek napirendjében. Tehát egyedül a pénteki nap szabad. Számomra ezek a délutánok kikapcsolódást jelentenek, és úgy érzem, sikeresen zárom le a hetet azzal, hogy öttől hétig színjátszással töltjük az időt.
- Hogy fest egy-egy próba?
- Először mindig egy kis bemelegítéssel kezdünk, csapatépítő játékokkal, és amikor kellőképpen feloldódunk és ráhangolódunk a munkára, akkor kezdünk foglalkozni a darabbal. Minden résznek, színnek a feldolgozása úgy történt, hogy én felolvastam azt, amelyikkel aznap terveztem foglalkozni, és az volt a kérésem, hogy közben mindenki gondolkodjon el azon, melyik szerepet vállalná szívesen, és hogy hogyan tudja elképzelni a jelenetet. Nekem mindig volt valami elképzelésem a színekről, de a gyerekek bátran előállhattak sziporkázó ötleteikkel, és meg is tették, én meg szelektáltam, aszerint, hogy mi fér bele az adott jelenetbe, és mi marad ki. Rengeteg jó dolog került be általuk az előadásba.
- Az egyforma pólókba bújt gyerekeken kívül nem sok minden van a színpadon...
- Szándékosan nem akartam se háttérdíszletet, se jelmezeket. A kezdet kezdetén megállapodtunk abban is, hogy nem használunk kellékeket. Csak egy létra és egy kendő fog benne szerepelni, azokkal bármit lehet csinálni. A szereposztás színenként változik. Ádám, Éva és Lucifer a főbb szereplők a darabban, és nem akartam, hogy egy gyerek vigye végig valamelyiket. Mindenkinek lehetőséget kell adni, ezért találtam ki a parókát, a sapkát és az ördögszarvat, amik csak jelzésként mutatják, külsőleg, hogy éppen ki kicsoda. Így tudjuk könnyen váltogatni a szerepeket, és a közönség is követni tudja a figurákat.
- Valóban, csak három nagyobb szerep van a szövegben, a Barapart csapata viszont 17 gyerekből áll. Miért választottad mégis ezt a darabot?
- Az emberke tragédiája egy népszerű szöveg a diákszínjátszók körében. Remek a szerkezete, és nagyon jól meg van írva ahhoz, hogy a gyerekekkel el lehessen játszatni. Szeretem magát a szöveget, a humorát. Sok lehetőséget láttam benne. Természetesen én is néztem már különféle feldolgozásokban, de úgy éreztem, vannak nekem is ötleteim, és mi is tudunk valami újat, valami mást csinálni, adni ezzel a szöveggel.
- Úgy látszik, igazi kis közösség alakult ki a próbák folyamán...
- Gyakorló pedagógusként azt tapasztalom, hogy nehéz a gyerekeket az iskola mellett - a sporton kívül - bármivel lefoglalni. Ezért nagy sikernek értékelem, hogy a péntek délutánjukat igenis feláldozzák. Nem ülnek a számítógép előtt, nem csavarognak, hanem hasznosan töltik az idejüket. Azok a régi közösségek, vagyis különféle csoportok is hiányoznak, amelyekbe annak idején jártunk, például a felderítőké. Ott igazi barátságok születtek a másik osztályba vagy akár másik iskolába járókkal. Ezt hiányolom a mai gyerekek életéből. Nincs egy olyanfajta megélése a közösségnek: tartozni valahová. Úgy érzem, ezzel a csoporttal most ezt sikerült elérni. Ezt bizonyítja az is, hogy a fesztiválról hazafelé jövet, amikor még nem tudtuk az eredményt, csak azt, hogy jól éreztük magunkat, és egy szép napot tudhatunk magunk mögött, ők egész úton együtt énekeltek... Annyira érződött az, hogy együtt vannak. Igazi csapattá kovácsolódtak! Amikor másnap megmondtam nekik, hogy továbbjutottunk a debreceni fesztiválra, kiderült, hogy néhány gyereknek nincs útlevele. Rögtön mondták egymásnak, hogy csináltasd meg, és gyere, mert nélküled nem lesz olyan ez a darab! Ez megint csak azt mutatja, hogy mindenki egyformán fontos láncszem ebben a csapatban.
- Hogy éreztétek magukat Bácsfeketehegyen?
- Már harmadik éve veszünk részt a Gyermekszínjátszó Műhelytalálkozón. Egy olyan diákom van, aki a tavalyi csapatban is benne volt, és már ismerte a szemle hangulatát. Bácsfeketehegyen mindig nagyon szépen fogadják a vendégeket, jól szervezetten működnek a dolgok, nagyon jó a vendéglátás, finom a szárma :. Az előző években is fontos szerepe volt a barátkozásnak, az ismerkedésnek. Ez az idén is megismétlődött. A gyerekek más városból jött diákokkal is megismerkedtek, sőt, ez alatt a néhány óra alatt nemcsak barátságok, hanem még szerelem is szövődött:. Már alig várják az ÁMV-t, és azt találgatják, vajon ott lesznek-e ugyanazok a csapatok, találkoznak-e velük ott is... Fontos az is, hogy ezt a csöppnyi vajdasági magyarságot - mert egyre fogyatkozunk - ilyen rendezvényeken, ilyen apropók kapcsán össze tudjuk hozni, és ezek a fiatalok barátkoznak egymással. Bizonyára ezek az ismeretségek majd a Facebook-on folytatódnak, de ám legyen...! Az azonban, hogy egyáltalán tudnak egymásról, a másik faluról, a másik iskoláról, arról, hogy ott hogyan folyik a munka, hány magyar osztály van..., ez mind nagyon fontos szerintem.
- Milyen tapasztalatokkal jöttetek haza a fesztiválról?
- Amikor a csoportok vezetői a tisztelt zsűri véleményét hallgatták, nagyon sok minden kiderült. Bizony, némelyik csapatnak olyan gyerekek a tagjai, akik nem magyar iskolába járnak, hanem szerbül tanulnak. Hogy némelyiküknek nincs hol próbálniuk. Nemcsak hogy iskolaterem nem áll rendlelkezésükre, hanem semmilyen más lehetőségük sincs, és az utcán próbálják a darabokat! Néhol két-három kis faluból jön össze az a 9 gyerek, aki a színpadon jelen volt. Ehhez viszonyítva más városokban, nálunk is, ahol csaknem ezer magyar gyerek jár egy iskolába, és a színházteremben próbálhatunk, egészen más körülmények vannak. Én ezt is fontosnak tartom, hogy mi, vezetők is hírt kaptunk arról, ki hogyan dolgozik, milyen körülmények között. Hogy némelyik embernek micsoda nehézségekkel kell megküzdenie, mégsem adja fel, úttörőként dolgozik, és folytatja tovább. Példaképként tekinthetünk ezekre az emberekre! Persze, minden csoportvezető másképp gondolkozik, egy-egy csoport is másképp működik. Van, ahol lehet továbbfejlődni, és van, ahol nem. Annak a kisgyereknek, aki szerb osztályba jár, nem nézhetjük, hogy milyen a kiejtése. Nálam vagy egy szabadkai csoportnál már igen. De ott örülni kell annak, hogy egyáltalán a színpadon állnak a gyerekek.
Azt is fontosnak tartom, hogy ha már megcsinálunk egy darabot, azt minél több helyen bemutathassuk. Ezért is jó, hogy a bácsfeketehegyi szemle után jön az Általános Iskolások Művészeti Vetélkedője, de az iskolanapon is bemutatjuk a darabot, sőt, volt egy olyan próbánk, amelyet csak az iskolánk diákjai nézhettek meg. Fontos, hogy a gyerekek ne egy szemle alkalmával lépjenek először a színpadra, hanem föl tudják mérni, hogy más térben hogyan kell mozogniuk, vagy hogy milyen hangerővel beszéljenek... A bácsfeketehegyi zsűri észrevételeit, jó tanácsait megfogadjuk és megpróbáljuk kijavítani a hibáinkat. Nem egy beállt, lezárt munkáról beszélünk, hanem ha szükséges, és módunk van rá, javítunk az előadáson.
Nemrég kaptuk a hírt, hogy a bácsfeketehegyi siker után az ÁMV-n első helyezett lett az adai Barapart csapat. Ezúton is gratulálunk neki, és sok sikert kívánunk a debreceni megméretésen!