Egy mondás szerint az optimista azért marad fenn éjfélig, hogy lássa az új év beköszöntét, a pesszimista pedig azért, hogy megbizonyosodjon az óév elmúlásáról. Tartozzunk bármelyik csoportba, a szilveszteri pezsgőspohárral a kezünkben bizonyára valamennyien úgy éreztük, valami véget ért. De nem bánt...
A régi lezárásával és az új kezdetével általában szeretnénk megváltoztatni mindazt, amivel elégedetlenek vagyunk. Mert úgy érezzük, lehetőséget kaptunk. Egy újabbat. Mint már annyiszor, de ez persze nem jut eszünkbe, mert mindig azt hisszük igazi és egyetlen esélynek, ami éppen az ajtónkon kopogtat. Bizonyos számoknak, dátumoknak különös jelentőséget tulajdonítunk az életünkben, ilyen például a születésnapunk, de az újév is. Pedig bármelyik napon rádöbbenhetnénk arra a közhelyszerű, de egyszerű alapigazságra, hogy ''ma van a hátralévő életünk első napja”. Mert jó lenne folyamatosan kézben tartani az időnket, a tetteinket, rendet tenni a gondolatainkban és magunk körül.
''Szilveszterkor mindenki elszívta az utolsó cigarettáját, megitta az utolsó italát és elmondta az utolsó káromkodását. Újévkor vallásos és mintaszerű közösséget alkotunk. Harminc nap múlva szélnek eresztjük fogadalmainkat, és gyorsabban visszatalálunk hibáinkhoz, mint valaha” -- írta Mark Twain. Szerintem ehhez nem kell egy hónap. Talán még két hét sem. De hogyan is állunk az újévi fogadalmakkal? Ismét elhatároztuk, hogy megválunk néhány kilótól? Vagy inkább a cigarettától? Esetleg mindkettőtől? Egyes felmérések szerint ugyanis ezek a leggyakoribb újévi fogadalmak. Talán még az, hogy többet foglalkozunk magunkkal és szeretteinkkel. És ezt abban a pillanatban komolyan is gondoljuk. Aztán a hétköznapok taposómalmában lassan minden visszatér a régi kerékvágásba. Háborgó lelkiismeretünket pedig nyugtassuk meg azzal, hogy a hozzáértők szerint az év eleje egyébként sem igazán alkalmas arra, hogy a korábban berögzült szokásainkon változtassunk. Január még ködös, hideg, sötét, de az ünnepekre egyébként is kiköltekeztünk, ami rossz hatással van a lelkünkre. Ilyen állapotban a jelentős változásra vonatkozó tervek többségünknél eleve kudarcra vannak ítélve.
Az elmúlt év utolsó napjaiban kedves elképzeléseket olvastam, ugyanis egy bánsági iskola nyolcadikosai arról írtak dolgozatot, hogyan alakulnának a mindennapjaik, ha valamilyen csoda folytán milliomosokká válnának. ''Vagyonom jelentős részét új iskolák és kórházak építésére, illetve a már meglévők korszerűsítésére fordítanám. Juttatnék pénzt azoknak az egyházközségeknek is, amelyek az árva, beteg és hajléktalan embereken kívánnak segíteni, főleg a gyerekeken! Egy valamiben azonban máris biztos vagyok: én milliomosként sem kívánok más lenni, mint most, közönséges halandóként.” Különösen az utolsó mondatot szívlelhetnék meg azok, akiket elvakít és gőgössé tesz a gazdagság, valamint a vele járó képzelt vagy valós hatalom. Persze, tudom, sokunkra ez a veszély az idén sem leselkedik.
Arany János 1853-ban vetette papírra az Alkalmi vers című költeményét, amely még ma is időszerű. Lássuk, mit kívánt a költő! Például azt, hogy olcsó legyen a kenyér, a gabona meg ''áros”. Aztán sok pénzt, és -- hiszik vagy nem -- lottónyereményt. De azt is szerette volna, ha a szegény embertől nem lopnák el a malacát, a portákat pedig messze kerülné nemcsak a dög és a halál, de a burgonyabetegség is. Sőt, az egység, a türelem, és a magyarság számbeli gyarapodása mellett a következő sem ártana:
''Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.”
Azt hiszem, mást én sem kívánhatok.