Elor Eminát évekig az egyik legígéretesebb fiatal színésznövendékként emlegettük, ma pedig már - négy évvel azután, hogy diplomázott a Művészeti Akadémián - az egyik legjobb vajdasági magyar színésznőként tartjuk számon. A korábbi elismerések mellé, amelyek között voltak olyanok is, amelyeket a szakma, és olyanok is, amelyeket a közönség ítélt oda, nemrég a Magyar Színházak XXI. Kisvárdai Fesztiválján a zsűri döntése alapján megkapta a legígéretesebb fiatal színész számára alapított Teplánszky Kati-díjat az Újvidéki Színház Hét nap a világ című előadásában nyújtott alakításáért. Az éppen szabadságát töltő, de már munkára vágyó, ezért az évadkezdést is nagyon váró színésznővel ezúttal ennek kapcsán beszélgettünk.
- Az ember sosem számít a díjakra, hiszen nyilvánvalóan nem azért végzi a munkáját a tőle telhető legjobban, mert cserébe díjat vár, de ezúttal tényleg nem számítottam arra, hogy ilyen módon fogják jutalmazni az alakításaimat... - kezdi a tőle megszokott lelkesedéssel, majd így folytatja: - A díjak ezenkívül engem mindig megijesztenek egy kicsit, mert úgy érzem, hogy egy-egy elismerés mindig magasabbra és magasabbra teszi számomra a lécet...
- Hol helyezkedik el, milyen magasan van jelenleg ez a bizonyos léc?
- Hűha, nehéz kérdés... Ugye, a legjobb fiatal pályakezdő színésznek járó díjat kaptam meg, ami azért is furcsa, mert azt leginkább olyan személyek szokták kapni, akik egy-két éve végeztek, én pedig már négy éve befejeztem a tanulmányaimat. Természetesen ennek ellenére továbbra is pályakezdőnek érzem magam, ami összefügg ezzel az ominózus léc-dologgal. Persze, most már stabilan állok ezen a pályán - legalábbis most így érzem -, de ez nem változtat azon, hogy mindig följebb szeretnék jutni, és mindent meg is teszek azért, hogy minél jobb legyek a szakmámban.
- Aki ismer, bizonyára tudja rólad, hogy szereted újra és újra megélni a dolgokat - de mindig egy kicsit másként. Kisvárdán a három nap alatt négy előadásban láthatott a közönség. Hogyan élted meg ezeket az előadásokat?
- Valóban négy előadásban szerepeltem a három nap alatt Kisvárdán, azt hiszem, ez is hozzájárulhatott az elismerés ideítéléséhez, hiszen mindegyik produkcióban más és más arcomat mutathattam meg. A Hegedűs a háztetőn című musicalhez kevés élmény köt, hiszen néhány nap alatt ugrottam be, sőt, sajnos tavaly nem is volt alkalmam megnézni a Tanyaszínház turnéja során. Most azonban jó közelről sikerült látnom, és azt gondolom, hogy egy nagyon jó előadás. A Hét nap a világ egy különleges csapatmunka volt, itt az volt a legnagyobb élmény, hogy mivel Gyarmati Kata írta a drámát, végig ott volt velünk a próbák során, és közösen alakítottuk azzá, ami. De a Tavasz is egy ehhez hasonló, közös munkafolyamat eredménye - igazi magánakció, s valóban nagyon a szívünkhöz nőtt az előadás, afféle igazi szerelemgyerek. A rendező, Táborosi Margaréta, a negyedévesek és én mint vendég, olyan erős közösséggé forrtunk össze a darabcsinálás közben, amit az előadás is híven tükröz. Nagyon szeretem. A Még egyszer hátulról egy igazi vígjáték, nagyon szórakoztatató, azt szerettem leginkább benne, hogy végre eldobhattuk az agyunkat, és kedvünkre hancúrozhattunk, bolondozhattunk a színpadon - ez is egy nagyon jó csapatmunka eredménye. Ki szeretném emelni, hogy valóban nagyon örülök annak, hogy az Újvidéki Színházban dolgozhatok, egy olyan csapatban, aminek a közösségteremtő erejét nagyon sokszor kiemelték már a különféle fesztiválokon, versenyeken is. Idézek a Még egyszer hátulról c. előadásból: ''Olyan jó társulat vagyunk, igazi csapat...”
- Nem volt veled szűkmarkú a sors, ami a díjakat illeti, hiszen jó néhány évben megkaptad a közönségszavazatok alapján az évad színésznőjének járó díjat, és a szakmai elismerések sem maradtak el. Hol helyezkednek el a közönségtől és a szakmától származó elismerések a képzeletbeli polcodon?
- Természetesen mindkét típusú elismerés nagyon jólesik és nagy jelentőségű, de nekem valahogy mégis egy kicsit kedvesebbek a közönségszavazatok alapján kapott díjak, hiszen én a nézőknek ''csinálom” a színházat. Annak örülök legjobban, ha azok tüntetnek ki a figyelmükkel és az elismerésükkel, akikkel nap nap után találkozunk a színházunkban - az övékében és az enyémben...
-- Négy éve végeztél az akadémián, és már egy egész sor óriási szerep áll mögötted. Hogyan tudsz folyamatosan fejlődni, állandóan megújulni?
- Néha magam sem tudom, hogy mivel érdemeltem ki a sorstól ezt az ajándékot. Elhatározás, döntés kérdése nálam az, hogy folyamatosan kutakodjak magamban, hogy akármilyen szereppel is találkozom, mindig valami újat próbáljak mutatni. Persze, az ember nem bújhat ki a bőréből, de feladatomnak érzem azt, hogy a lehető legtöbb színt megkeressem magamban, és megmutassam a nézőknek. Vannak ugyanis, akik beleesnek abba a hibába, hogy kapják a jobbnál jobb szerepeket, és egy idő után, miután sokszor, sok mindenben ugyanazt az arcukat láttatják, unalmassá válnak. Az ember akaratlanul is hibázhat ebben a tekintetben.
- Hosszú, tartalmas nyár van mögötted, sok új élménnyel, sok utazással, sok kikapcsolódással. Mennyire érzed magad felkészültnek az új évadra?
- Úgy érzem, sikerült teljesen kipihennem magam, és feltöltődve várom, hogy elkezdődjön az új évad. Sokat utaztam a nyáron, sokfelé jártam, de már hiányzik a munka - azt mondják, munkamániás vagyok, de én egyszerűen csak szeretek dolgozni, szeretem azt, amit csinálok... Tele vagyok tervekkel, ötletekkel. Ezért is örülök annak, hogy már augusztus közepén elkezdődnek az új évad első előadásának a próbái az Újvidéki Színházban, Shakespeare Viharját fogjuk színre vinni, ami nagyon izgalmas feladat. Remélem, sokan eljönnek majd megnézni, csakúgy, mint a korábban készült, még repertoáron lévő előadásokat! A kedves olvasók is jöjjenek el a mi színházunkba - az enyémbe és az övékbe!