* A személyisége eléggé megosztó a vajdasági magyar közéletben, amit némelyek azzal magyaráznak, hogy ön a ’90-es években a jugoszláviai Soros Alapítvány újvidéki irodavezetője volt, de egyébként is a vajdasági magyar liberális kisebbség táborát erősíti. Milyen érzés évtizedekig az árral szemben úszni, egy konzervatív nemzeti közösségben a kozmopolita szemléletet képviselni?

— Nézze, köztudomású, hogy megosztani csak azok tudnak, akiknek politikai funkciójuk van, illetőleg igazgatók, főszerkesztők. Én egyik sem voltam, sem a pártállamban, sem utána. Ha felsorolnám azokat a szerkesztőségeket, intézményekben dolgozó személyeket, akiket a Soros Alapítvány közvetve vagy közvetlenül támogatott, akkor nagyon tarka társaságot kapnánk. Ami a konzervativizmust illeti, konzervatív jobboldal nálunk nincs, igaz, baloldal sincs. Liberális sem. Szellemi zűrzavar uralkodik, meg az önmeghatározástól való félelem, mindenki minden akar lenni, így születik meg a bácskai vegyes saláta.

* „Gyökértelenségéből erényt kovácsolt: kozmopolita lett. Hontalanként pedig, mikor országa, Jugoszlávia szétesett — lokálpatrióta” — hangzott el Károlyi Csaba születésnapi köszöntőjében. Ennek a kozmopolita gondolkodásnak a legfontosabb pilléreit fogalmazta meg a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című regényében is, illetve ezt adja vissza az azonos című színházi előadás is. Milyen hatásokból, tapasztalatokból alakult ki önnél ez a fajta szemlélet?

— Már Diogenész tudta, hogy a kozmopolitizmus nem szitokszó. Vagy gondoljunk Pál apostolra! A gyökértelenségről többször írtam, Simone Weilt idéztem, aki szerint gyökereink nem a talajba furakodnak, hanem az ég felé merednek. Az exterritorialitás korában élünk. Az emberek mobilitása szédületesen felgyorsult. A gyökerek felszakadoznak, az ember igyekszik valamiben megkapaszkodni, a gyökerek az ég felé merednek.

A viharos és kiszámíthatatlan kimenetelű változások korában a kisebbség kiszolgáltatottabb a többségnél. Szeizmográf lesz, jelzi, mi vár a többségre.

Minderről a „háborús ciklusom” első könyvében, a Wittgenstein szövőszéke (1995) című esszénaplómban is írtam, majd később az Exterritóriumban (2000). Tizenöt évvel az Exterritórium megjelenése után könyvet is írtak az exterritorialitásról a kisebbségi irodalmak jellemzésekor (György Péter: Állatkert Kolozsvárott — A képzelt Erdély). Kozmopolitizmusomat plebejusinak neveztem, ami azt jelenti, hogy a kisebbség nem egy zárt világ, hanem arra ítéltetett, hogy nyitottabb legyen, mint a többség. A fogalom a népmesék világát idézi meg: a legkisebb fiú elindul világot látni… Igen, kozmopolitizmus, csakhogy emlékeztetnék a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című könyvemre, melynek — akárcsak az Urbán András rendezte előadásnak is — Újvidék a regénytere, nem pedig egy elvont világ. Ortega y Gasset Don Quijote nyomában című remek könyvében arról ír, hogy nem hajlandó a spanyol világról az ibér kuckóból írni. Én sem tudnék a kisebbségi világról a kisebbségi kuckóból írni. A toposz Újvidék, ellenben a regényvilág Európa pereméről szól, azokról az etnikai konfliktusokról, amelyekre harminc évvel ezelőtt még gondolni sem mertem. Az identitás eddig soha nem látott válságának, drámájának vagyok a tanúja, sorsunk másként alakul, mint reméltük, vágyaink másfelé vezetnek bennünket, mint szeretnénk, eszményeink másféle értelmet nyernek. Nincs többé örökkévalóság, csak a változás állandó.

Végel László Kossuth-díjas vajdasági magyar író a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol felköszöntötték 75. születésnapja alkalmából 2016. február 10-én (MTI Fotó: Mohai Balázs)

* „Regényei pedig úgy szólnak a kisebbségi létről, hogy közben még véletlenül sem illeszkednek a megszokott sémák közé” — ezt is Károlyi Csaba köszöntőjéből idéztem. Ön szerint hogyan kell, hogyan van értelme a vajdasági magyar irodalomban kisebbségiségről, annak helyzetéről írni?

— Sokféleképpen. Minél változatosabb szemléletű és írásmódú a kisebbségi irodalom, annál gazdagabb és értékesebb. Természetesen a személyes élettapasztalatok hatására eluralkodott a viktimológiai pátosz, mely „kuckóba”, „megszenvedett szélárnyékba” csábította az irodalmat. Ez az egyik lehetséges változat, nem állítom, hogy hiteltelen. Akadnak más modellek is. Gondoljunk csak Tamási Áronra. Nem vagyok irodalomkritikus, ezért csak a saját elképzelésemről beszélhetek. Az első regényciklusomban (Egy makró emlékiratai, Áttüntetések és valamelyest a Parainézis) inkább a szubjektív nézőpont dominál, mely mindmáig a magyar irodalmi kánon meghatározója. Első regényem, az Egy makró emlékiratai (1968) színhelye Újvidék, az ifjú nemzedék a korával szembesülve rádöbben, hogy hazugságban él. Ezért is minősítették sokan „fekete irodalomnak”, hamis nonkonformista regénynek. Viszont Aleksandar Tišma, a szerb irodalom doyenje az első újvidéki urbánus regénynek nevezte. Elképzelésem szerint a kisebbségi irodalom nemcsak saját „szülőföldjéről” szól, hanem a korkérdésekről is. Az Áttüntetések című regényemben a makrónemzedéket is behálózza a hazugság. A nyolcvanas években írt regényem, a Parainézis viszont már három nemzedék történetét ábrázolja, valamiképpen átmenet a 2000 után írt regényeim irányába. A partizánnemzedék morális válságát veti fel, a makrónemzedék önfeladását és a legfiatalabb nemzedék zűrzavarát. Ez utóbbi azt sem tudja, hogy nacionalista vagy kommunista legyen-e. Tehát az eljövendő posztkommunista mizéria jeleként a nemzedéki regényekben a helyi jelleg kelet-európai kontextusba kerül.

Nem rokonszenvezek a „kisebbségi öncélúsággal”, de az elvont, az „örök emberinek” nevezett időtlen világokkal sem.

A 2000 után írt regényeimben, melyeket Radnóti Sándor posztklasszikus regényeknek nevezett, már szélesebb szociális tabló tárul fel. A Bűnhődés a Balkán és Nyugat-Európa találkozását, ezt a „gyökértelenséget” tárja fel. Félelmetes identitáskáosz uralkodott el. Most már nemcsak a kisebbségben, hanem egész Európában. A Neoplanta, avagy az Ígéret Földje komplexebb regény, a várostörténet egyszersmind az identitásválság archeológiája. Kisebbségi, de európai is. Ezt követte a kisebbségi, kelet-európai ember sorsát feltáró Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja. Családregény — család nélkül. A század regénye az ezredfordulón, de nyugodtan állíthatom, hogy egyetlen „kozmopolita” szereplőm sincs.

* Bonyolult karaktereket mutat be, akiknek a történelem sorsfordulói mentén kellett döntéseket hozniuk. Ez az összetettség aztán nem engedi meg a beskatulyázást, hiszen valahol magyarázatot ad az egyén cselekedeteire is. Mit gondol, a való életben is elkerülhető lenne a beskatulyázás, ha megismernénk egymást?

A beskatulyázás a lusta ész stratégiája. Az irodalom fájó kérdéseket tesz fel, ha egyáltalán vannak még kérdései, mert eluralkodott benne egyféle nárcizmus, mivelhogy az irodalom elvesztette régi státusát, a szakmabeliek szűk körébe kényszerült. A szociálisan hermetikus térben pedig az irodalom is hermetikus lett. A nyugati irodalmi életben újabban érzékelhetőek a kánonváltás jelei. A világ felbolydult, az irodalom felriadt.

* Közéleti publicistaként az aktuálpolitikai véleményét sem rejti véka alá. Hogyan látja a vajdasági magyarság mai helyzetét? Mivel tudnánk magunkon segíteni, és melyek volnának az első lépések, amelyeket meg kellene lépnünk a változás érdekében?

— Nyilvánvaló, hogy segítene az emberarcúbb, plurálisabb kisebbség-politika. Én azonban alig írok közéleti publicisztikát, szívesebben írok naplót, esetleg közéleti esszéket, melyek személyes dilemmáimról, műhelymunkámról, a mindennapokról szólnak. Természetesen a közéleti kontextusokban. Miért ne? A régi görögök idiótáknak nevezték a közügyekben érdektelen szabad embereket. Nem veszek részt a hatalmi harcokban, de a közéleti drámák szíven ütnek. Gondoljon csak a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyújára. Hogyan ürül ki a Slemil-unoka tere, az utcabéliek távoznak, a hős már csak egy Idegennek meséli a történetet. Ez vár ránk. Gondoljon a mai kisebbségi exodusra…