Bácsföldváron, Légvári Sándor bácsiék szép, rendezett udvarában három kutyus rohant felénk, közülük kettő hangosan, de nem barátságtalanul csaholt is. Gazdájuk csitította őket, de nem igazán tudott törődni velük, mert kollégám azonnal keresni kezdte a fotózáshoz a legjobb helyszínt. Alig vettem szemügyre a három, egyformán takaros kutyaházat, a ház asszonya, Katica máris beljebb invitált.

Beszélgetésünk során arra voltam kíváncsi, hogyan és miért vált vendéglátónk a csúrogi keresztek faragójává. Ő ácsolta ugyanis 1994-től kezdve minden évben azokat a kereszteket, amelyeket ismeretlen személyek rendre kidöntöttek, összetörtek vagy eltüntettek az egykori csúrogi dögtemetőből, ahol 1944-ben elhantolták az ártatlanul kivégzett magyarokat.

Légvári Sándor bácsit élmény volt hallgatni. Kiváló elbeszélői stílusa, hanghordozása, gesztusai, és nem utolsósorban a gazdag szókincse szinte ámulatba ejtett. Pedig a kibontakozó történet cseppet sem volt vidám. A könnybe lábadt szemek is erről tanúskodtak.

— 1994 őszén megkérdezték tőlem, hajlandó lennék-e átmenni Csúrogra, mert páran meg akarják koszorúzni azt a helyet, ahol az én édesapámat is elhantolták. Megjegyzem, akkor még az emberekben nagyon bennük volt a félsz. Felajánlottam, csinálok egy keresztet. Teleki Júlia nagyon megörült neki. Egy kis keresztet készítettem tölgyfából, és ezt a szót véstem rá: Édesapáinknak 1944—1994.

Az ember lelkét felkorbácsoló, torokszorongató élmény volt. A dombot, ahol most az emlékmű áll, több oldalról közelítettük meg. Elöregedett asszonyok és férfiak, sőt gyerekek is jöttek velünk. Én akkor 56 éves voltam. Az édesanyámat két évvel korábban, 1992-ben temettük el, nem érte meg ezt a pillanatot. Miközben ott voltunk, magamban hozzá beszéltem: Édesanyám, látod, itt vagyok! Gondoltad volna ezt? Ő egyébként sokszor mondogatta: Fiam, eljön az az idő, amikor büszkék lesztek arra, hogy most ilyen másodrangú polgárai vagytok ennek az országnak. Mindig bizakodva nézett a holnap elé.

A következő évben ismét elmentünk, később a kereszt is növekedett. Tölgyfát adtak nekem, hogy abból készítsem el, igaz, én sem másfajta fából akartam csinálni. Nagy szeretettel végeztem ezt a munkát, közben szinte lelki kapcsolatot teremtettem az elhunytakkal. Nagy gonddal válogattam a rávésett szavakat, mondatokat, igyekeztem üzenni, magunknak is, meg a környezetünknek is. A keresztet minden évben összetörték, felgyújtották vagy ellopták, ha véletlenül megmaradt, akkor a következő évben újraállítottuk. 

Én nem igazán ismertem az apai szeretetet, hiszen ötéves voltam, amikor édesapámat elvitték, és agyonverték. Ez a ház, ahol most élünk, öregapám háza, szülői hagyaték. Idekerültünk öregapámhoz, és én nagy tiszteletet éreztem iránta. Húszéves voltam, amikor meghalt. Addig ő volt nekem az apám is, felnéztem rá, és mindig szerettem volna csak feleolyan lenni, mint ő. Hogy sikerült-e, nem tudom, majd az unokáim megmondják.

• Az édesanyját nem bántották?

— De igen, puskatussal verték a pállott szájú partizánok, majd elvitték. András testvérem valószínűleg ennek a látványnak a hatására halt meg 1948-ban, tízéves korában — éppen október 13-án, az édesapánk születésnapján, valami idegbaj jött ugyanis rá. Széthordták édesanyám stafírungját is, de elvitték a bekészített sót, gyufát, öregapám nagykabátját, édesapám zsebóráját, a rádiót, a biciklit... Édesanyám három gyerekkel maradt özvegyen, mert volt egy húgom is, Mariska. 

Miután az apámat elvitték, voltak olyan emberek, akik azt mondták nekem, ne féljek, él az apám, leugrott a kocsiról. Ez hamis reményeket ébresztett bennem, mindig vártam vissza. 17 éves voltam, amikor a Brasnyó Pista bácsit, akit szintén elvittek, csak hát aztán rabként az ólombányába került dolgozni, tüdőrákkal hazaengedték. Édesanyám elvezetett hozzá, és megkérte, mondja meg nekem, van-e értelme várni az apámat. ,,Sanyikám — hörögte — ne várd, mellettem verték agyon.”

Nagyon szegények voltunk, de hála Istennek, azt a korszakot is átvészeltük. Később sem lettünk gazdagok, de meg tudtunk élni. Ezt a pribék bandát az oroszok riasztották szét, édesanyám hazajött Becséről, ahova bevitték, itt szorultunk az öregapámnál, lassan cseperedtünk.

Megnősültem, fészket raktam, gyerekem lett, de nem mindjárt tudtam, mi egy apa szerepe. Amikor rájöttem, akkor döbbentem rá, mit is vesztettem. De ezt szavakba önteni ma sem tudnám igazán, összekuszálódnak a gondolatok bennem, tele vagyok érzelmekkel.

• Honnan ered ez a szép magyar vezetéknév: Légvári?

— Lubastyik volt a családi nevünk, 1941-ben magyarosítottuk. A húgom már Légvárinak született. Nyékincán vannak rokonaink, a kilencvenes években el is mentem, találkoztam velük, de sajnos, már nem beszélnek magyarul.

• Ha jól értem, önök földvári származásúak, az édesapját mégis Csúrogon végezték ki?

— Édesapám magyar honvéd volt, de hazaszökött. A kertek alatt, sötét utcákon bujdokolva jutott el az édesanyámhoz, aki meg is kérdezte tőle, hogy volt mersze visszajönni. Bízott a szerb barátaiban, azt hitte, mivel ő sem bántott senkit, neki sem eshet bántódása. Sajnos nem így történt. Itt nem is találtak rá okot, ezért kellett elküldeni Csúrogra, mert ott mindenkit agyonvertek. Nemcsak ő járt így: négy-öt kocsival vitték át innen az embereket. Édesanyám még látta élve, de akkor már csupa vér volt, a veréstől a fejéről a bőr a homlokára csúszott.

A feleségem, Katica 1944. október 22-én, a falu felszabadulásának dátumán született Csúrogon. Tudja, hogy ő még mindig háborús bűnös? Három hónapos volt, amikor kihajtották őket. Az anyja tavaly halt meg, 91 éves korában.

— Az én családomban nem végeztek ki senkit sem, csak elüldöztek minket a szülőhelyünkről. Apámat Budapesten szétvetette az akna, mi Járekra kerültünk lágerba. Amikor szétengedtek minket, több helyen éltünk, 1951-ben jöttünk Bácsföldvárra — kapcsolódott be a beszélgetésbe Katica.

• Gondoltak-e arra, hogy egyszer emlékmű lesz Csúrogon?

— Soha nem hittem, hogy ezt elérhetjük. Még remélni sem mertük. Szó volt a vagyon visszaszármaztatásáról is, de én mindig azt mondtam, legalább az erkölcsi nyomást vegyék le rólunk, az nem kerül pénzbe. A feleségem átadta a rehabilitációs kérelmét, és én is szeretném, ha hivatalosan is ártatlanná nyilvánítanák az édesapámat, de még egyikünk sem kapott választ. Apámat agyonverték, de mutassanak a bűnösségéről bármit, egy papírt a tárgyalásról, bírósági végzést vagy tanúvallomásokat...! Tudja, gyakran nem az a sok, amit elvesznek tőlünk, hanem az, amiről mi magunk mondunk le.

Nekem már nagyon beszűkült a mozgásterem, nehezen lélegzem, nem bírok gyalogolni. De szép múltam van. Én büszke vajdasági magyar vagyok, mindig is az voltam. Soha nem szűnt meg bennem a magyarságtudat. Szeretek magyar lenni.

— Bogaram, add ide azt a zöld füzetet! — kérte beszélgetőtársam a feleségét. Katica odanyújtotta a kemény fedelű füzetet, melybe Sándor bácsi lejegyzi a gondolatait, például arról, mi a különbség a vajdasági és a délvidéki magyar között.

Meghallgattunk még egy történetet arról, miért kellett az öreganyjának egy piros húszasért Tito-képet vásárolnia az iskola tantermébe. A kis Sándor ugyanis negyedik osztályos volt, amikor felmászott az asztalra tett székre, és lábujjhegyre ágaskodva egy villával kiszúrta a fotográfián Tito szemét.

Aztán elköszöntünk.