Benedek Elek 1859. szeptember 30-án született a mesék földjén, Székelyföld egy aprócska falujában, Kisbaconban. 161 éve. Neve mára teljesen összeforrt a magyar népmesékkel, de verseket, mondókákat is írt az általa szerkesztett gyerekújságokba. Az első mesét szülőfalujában hallotta egy leánytól, Rigó Anistól (talán éppen egy gyönyörű hercegkisasszonytól, aki álruhában élt?). Őt később folyamatosan újabb és újabb történetek mesélésére kérte.

De nemcsak Rigó Anistól hallgatta a jobbnál jobb meséket, hanem a fonóban vagy a kukoricafosztó esteken is. És nemcsak meghallgatta, de tovább is mesélte őket, mindig akadt közönsége. A tizennyolc éves Elek aztán megírta első népballadáját, és többnapi gyötrődés után elment vele Gyulai Pálhoz, aki miután elolvasta, ennyit mondott: Ez igen! Ez szép!

Bölcsésztanulmányait Székelyudvarhelyen, majd Budapesten végezte. 1877-től járt a bölcsészkarra, ám nem szerzett diplomát, s ez bizony olyan nagy lelkiismeretfurdalást okozott számára, hogy még az öngyilkosság is megfordult a fejében. Vásárolt is egy pisztolyt, melyből egy barátja kiszedte a golyót, neki köszönhető, hogy nagy mesélőnk életben maradt. Tervezett öngyilkossága napján végül valami pozitív történt: az Ellenőrben megjelent egy tárcája.

Ezután újságíró lett: a Budapesti Hírlap és más lapok munkatársaként dolgozott. 1887-ben a nagyajtai kerület országgyűlési képviselővé választotta. Egy ideig a Szabadelvű Párt tagja volt, majd a Nemzeti Párthoz csatlakozott. Képviselőházi beszédeiben az ifjúsági irodalom, a népköltészet és a népnyelv, valamint a közoktatás kérdéseivel foglalkozott. Szabadkőműves volt. 1890-ben lépett be a Demokrácia nevű szabadkőműves-páholyba. Több napilapot szerkesztett, olyanokat, mint a Magyarság, a Magyar Világ, a Magyar Kritika, a Nemzeti Iskola és a Néptanítók Lapja. Hatvannál is több írói álnevet használt. Ő volt a Székely Huszár, a Góbé, a Mesemondó bácsi és még sok-sok más. Elek apóvá akkor vált, amikor a Cimbora nevű lap főszerkesztője lett. Az újság legfontosabb rovata az Elek nagyapó üzeni címet viselte. A postás naponta húsz-harminc gyerek levelét is elvitte Benedek Elekék házához. Ő maga válaszolt mindegyikre.

Trianon után, 1921-ben hazatért a szülőfalujába, Kisbaconba, mert úgy gondolta, az emberveszteséget úgy lehet ellensúlyozni, ha a nyelvet és a kultúrát életben tartják, erősítik. Az ország széthullása megviselte, ezért megfogadta, hogy egy évig nem mozdul ki Kisbaconból. Bekapcsolódott az újjászerveződő erdélyi magyar irodalmi életbe, s a háza valóságos irodalmi központtá vált.

Feleségét, Fischer Máriát egy trafikban ismerte meg. A Budapesti Hírlap főszerkesztőjével, Rákosi Jenővel ment szivart vásárolni, és közben egy közéleti cikkről vitatkoztak. Teljesen belemerültek a beszélgetésbe, amikor váratlanul közbeszólt a trafikos lánya, Mária. Szemrebbenés nélkül becsatlakozott a vitába, ráadásul a neves főszerkesztő ellen érvelt, ami Eleket annyira lenyűgözte, hogy még fizetni is elfelejtett. Másnap virágcsokorral együtt vitte be a pénzt, amit másfél évnyi udvarlás követett, majd megkérte a lány kezét — hol máshol, mint a kisboltban. Annyira rajongtak egymásért, hogy megbeszélték, nem tudnának élni egymás nélkül, ezért egyszerre fognak meghalni. S ez így is történt. Benedek Elek halála napján felesége gyógyszereket vett be, és követte őt.

A nagy mesélő 1929. augusztus 17-én, levélírás közben kapott agyvérzést. Utolsó leírt mondata, melynél kiesett kezéből a toll, szállóigévé vált: „Fő, hogy dolgozzanak.”