A bejáratban lufifüzér, az előtérben Szlancsik Árpád szobrai várták a közönséget az Újvidéki Színház 50. születésnapja köré szervezett programsorozatra, melyet a legújabb bemutató, a Történt egyszer Újvidéken című produkció nyitott meg, Urbán András (a színház új igazgatója) rendezésében. Egy sodró erejű forgószél egy kis hullámvasutazással és sok zenével fűszerezve — talán így tudnám legjobban jellemezni az előadást.

A helyszín az Újvidéki Színház, az előadásban a színészek saját nevükön szólítják egymást. Éppen egy buli másnapján vagyunk. Együtt ülünk a színházban mi, nézők és néhány fáradt, másnapos színész. Ahogy annak lennie kell. Mármint nem a fáradtságra gondolok, hanem erre a viszonyra, azazhogy színész nélkül nem igazán van színház, és közönség nélkül sincs. Szükségünk van egymásra — hangzik el a darabban is. S arra is szükség van, hogy anyanyelvünkön hallgassuk az előadásokat Újvidéken. Erről is esik szó a Történt egyszer Újvidéken című darabban. És még nagyon sok minden másról. Az alapszituáció szerint tehát a színészek szállingóznak a színpadra, már kikísérték az utolsó vendéget is a színház 50. születésnapi gálaműsora és bulija után, és most a kora reggeli társulati ülést várják. Egymás után érkeznek, van, akinek csak a gondolatait halljuk, mások hangosan szólítják meg egymást. Mintegy belátunk a kulisszák mögé, belelátunk a színészi mindennapokba, meghalljuk, mi zavarja őket, miken gondolkoznak, milyen dilemmáik vannak, milyen társadalmi, politikai s egyéb elvárásokkal kell megküzdeniük. Vagy ezek csak azok a mondatok, kérdések, gondok, amelyeket a közönség és az átlagember képzel róluk? Esetleg a kettő tökéletesen vegyített egyvelege? Szerintem erre nem kell feltétlenül választ kapnunk, jól működik a forma, és látványos harcot vív a színházi sztereotípiákkal. Szó esik a színészi, a művészi identitásról, a színháznak mint olyannak a helyzetéről, kultúrpolitikáról, rendező és színész viszonyáról vagy éppen a műszaki személyzettel való kapcsolatról, a kisebbségi színház helyéről és feladatáról, a drámai klasszikus színház és a kortárs színház közti vélt vagy valós konfliktusokról.   

Fotó: Srđan Doroški

A díszlet nincs túlbonyolítva, éppen ezért működik tökéletesen. Az egész színpadot körülöleli egy csillogó, ezüst celofánszálakból fűzött függöny, s ugyanebből a minden mozdulatra őrületes csillogásba kezdő anyagból készült csillárokat is láthatunk, valamint egy zenekari emelvényt, melyet szintén ez díszít. Igazi jó terep ez a fénymester számára is, hiszen ez a mesefüggöny imádja, ha fénnyel kékre, pirosra, narancssárgára festik. Az egyik dalban a lányok parókája is ebből készül, itt a csillogás és a ragyogás a tetőfokára hág.    

Színház a színházban, a negyedik fal lerombolása és felépítése, tudatosítása, és felülkérdezése. Természetesen az említett fal is humor tárgyává válik, Mészáros Árpád mondja el, hogy a színész ezt szokta nézni az előadásokban, amikor azt akarja, hogy a közönség lássa az arcát, ők meg bámulják a falat, mely nincs, vagy néznek ki az ablakon, mely úgyszintén nincs — hangzik el a színpadról. Ez csak egyike a sok, színházat érintő témának, melyet általában ironikus, humoros formában beszélnek ki, legyen akármilyen komoly. S ettől a kettősségtől működik nagyon az előadás, hogy érezzük a súlyát a sok elhangzott mondatnak, ám a nevetés, a humor és a zene egy picit könnyebbé teszi. Hiszen egy szórakoztató előadást készített a csapat, egy igazi extravaganzát, melyben megmutatják, hogyan vigad sírva, de nevetve is a magyar, a rézbőrűektől a chicagói börtönig repülünk, benézünk az operettszínházba és Amerikába is, hogy hippik és latinok közé keveredve végül megérkezzünk oda, ahol valójában élünk, létezünk, a kiindulópontra, ahonnan soha nem is mentünk sehova, jugoslovenkák vagyunk mi mind, szemünk az Adria festi kékre.

A produkció zenei anyaga tehát vegyes, 90 százaléka azoknak az előadásoknak a dalbetéte, amelyeket itt korábban játszottak. Hogy csak néhányat említsek: Chicago, Csárdáskirálynő, Csókos asszony, Rocky Horror Show, Hair, Az én Karádym vagy a West Side Story. Emellett pedig Szerda Árpád zeneszerző saját dalai szerepelnek benne, és néhány egyéb zeneszám, mely a témához, a korhoz kapcsolódik, mint például az említett Jugoslovenka (kétféle változatban is), valamint a Bila je tako lepa című Pekinška patka-dal.
A színház múltja természetesen szóba kerül, de az sem konvencionálisan, nem múltidézésként. Harag György, Vicsek Károly vagy Romhányi Ibi például a színészek álmaiban jelenik meg, de arról is beszélnek, hogy régen mi állt a mai színházépület helyén. Munkabírásáról és óriási hangjáról híres az Újvidéki Színház társulata, szinte kivétel nélkül minden társulati tagja jól énekel, a rendezőnek nem kell törnie a fejét, hogy ki kapjon egy szólót, mégis, a sok jó hang közül ki kell emelnem László Juditot, aki úgy énekli el a Szomorú vasárnapot, hogy egy picit mindenkinek könny szalad a szemébe, vagy libabőrös lesz. A dal közben nincs is más a színpadon, nincs tánckar, mely hátul keringőzik, csak a zenekar, Judit és a hangja. S a szellő lebegtette csillogó celofánfüggöny. 

A születésnapi programsorozat részei színházi előadások és koncertek voltak, az újvidéki közönség láthatta a szabadkai Népszínház Az Iglic című darabját (rendező: Siflis Anna), a Zentai Magyar Kamaraszínház a Művészettel érkezett (rendező: Mezei Kinga), a Kosztolányi Dezső Színház a legfrissebb produkcióját, a Félelem és reszketés Szabadkán című képregénydrámát vitte (rendező: Kucsov Borisz), és Ladik Katalin is fellépett a Ladik Kati Univerzuma című előadással, és tudni kell, hogy Ladik volt az első szerződtetett színésznője az Újvidéki Színháznak. A darabok mellett koncertekkel is kedveskedett nézőinek a színház, fellépett a magyarországi Parno Graszt, a Moram Pitati Igora, a Szilárd Mezei Quartet, Antal Attila DJ-szettjére pedig senki nem maradt ülve, igazi ünnepi hangulat uralkodott tehát a színház minifesztiválján, a születésnapot méltó módon ünnepelték meg.

A jubileumi év kapcsán két könyv is megjelenik majd, mely a színház múltjával foglalkozik, egy magyar és egy szerb nyelvű kiadvány. A magyar nyelvűt Góli Kornélia írja, a szerbet Vladimir Kopicl és Zoran Maksimović, s az évad folyamán kerülnek majd ki a nyomdából.

Az előadásban játszó színészek: Banka Lívia, Crnkovity Gabriella, Elor Emina, Faragó Edit, Ferenc Ágota, Figura Terézia, Giricz Attila, Gombos Dániel, Huszta Dániel, Kőrösi István, Krizsán Szilvia, László Judit, Magyar Attila, Mészáros Árpád, Német Attila, Ozsvár Róbert, Pongó Gábor, Sirmer Zoltán, Szalai Bence, emellett az újvidéki Művészeti Akadémia hallgatói: Bagi Natália, Dedovity Tomity Lea, Greguss Lilla, Gusztony Endre, Sadiković Marijo, valamint Bába Tibor és Darko Kolas is láthatóak a színen.

A szöveget Urbán András írta, ebben közreműködött Lénárd Róbert és Oláh Tamás, aki az előadás dramaturgja is volt. Zene: Szerda Árpád, koreográfus: Gergye Krisztián. Zenekar: Dienes Ákos, Klemm Dávid, Ozsvár Róbert, Szalai Bence. A díszletet tervezte: Marija Kalabić, kosztüm: Senka Ranisavljević. A kiváló fényekért Majoros Róbert felelt, a fordítás Lénárd Róbert és Živković Tamara munkája, a korrepetitor Klemm Dávid, a rendező munkatársai Lénárd Róbert és Puskás Zoltán voltak, az ügyelő, súgó Lovas Csilla. A darab plakátját Baráth Ferenc tervezte.

Az előadás zeneszámainak jogait a SOKOJ közvetítette. A Jugoslovenka című dal Marica Čajić és Miloš Mandić szerzeménye. A színház köszönetét fejezte ki Predrag Jovanovićnak. Az előadás támogatói: Újvidék Város Kulturális Titkársága, Nemzeti Kulturális Alap, valamint a Benišek-Veselinović és a Petrović borászatok.

Az előadás már most telt házzal fut, így aki szeretné megnézni, az legyen szemfüles, figyelje a márciusi repertoárt, hiszen az eddig meghirdetett dátumokra már az összes jegy elkelt. De nem kell aggódni, a Történt egyszer Újvidéken még egész biztosan sokáig fog futni az Újvidéki Színház műsorán, hiszen egy igazi sikerdarabról beszélhetünk, őrületes szórakozást ígér, s elgondolkozásra alkalmas témák sorozatát kínálja. De ezt is szoktuk várni és főleg elvárni egy színházi előadástól, nem?