A téli horgászat nem éppen kispályás sport, hiszen a lehető legnehezebb feltételek közepette próbál meg az emberfia zsákmányt szerezni. Az időjárás meghatározó feltétel az ilyen expedícióknál, hiszen a tél a régi szép időkben is csak tél volt, a karácsonyok többsége pedig fehér, havas. Emlékszem, a faluban a kocsiútról az egész utcahosszon el kellett dobálnom a havat, hogy a házunkig jussak, vagy ünnep után elutazzak. Kezdetben csak két kerékkel a járdán hajtva sikerült a bejutás, de voltak évek, amikor a szomszédságban kellett hagyni a gépkocsit a méteres hó miatt. A zimankósabb években ekkorra már a vizek is befagytak, inkább korcsolyázni, mint horgászni lehetett a környéken. A másik feltétel pedig az volt, hogy olyan téli vizet találjak, amelyikben bizonyíthatóan van hal, és még táplálkozik is. Mert a meggémberedett, iszapban elülő fehérhalat nehéz horogra csábítani, a telelőkben csoportosan bandázó keszegféléket pedig leginkább csak gereblyézve lehet kifogni. Ez a „horgászmódszer” viszont egyáltalán nem az én műfajom. Jövet-menet az újvidéki DTD-zsilip előtti szakaszon télen sorfalat álló gereblyézők láttán mindig felháborodtam, és legközelebb igyekeztem másik úton bemenni a városba. Tudom, hogy homokba dugni a fejet nem megoldás, de a bérces Balkánon valószínűleg még sokáig nem megfelelő értékrend szerint fog folyni az élet.

Az egyik ilyen decemberi ünnep előtt a horgászcimboráim közül a legmegszállottabb azzal hívott fel, hogy a bezdáni csónaktelelőben szép dévéreket lehet fogni. Fel is kerekedtünk öreg barátunkkal kiegészülve, nekivágtunk a köddel nehezített, helyenként csúszós útnak. Miután kétszer majdnem az árokban kötöttünk ki, a volánnál csere történt, de gyorsan kiderült, hogy nem a vezetővel van a baj, hanem az úttal. A majdnem teljesen száraz szakaszokat hirtelen fagyos részek váltották fel, így kiszámíthatatlanok voltak az útviszonyok. Valahogy csak megérkeztünk a partra, ahol a pecatúra szervezője egy kikötött csónak végéből úszós szereléket vetett be a rohanó élő Dunába, majd befordult a csárdába forraltborozni. Mi ketten pedig bementünk a védett csónakkikötő deszkapallójára, ahonnan  finom szerelékes fenekező módszerrel (akkor a feeder még ismeretlen fogalom volt) próbáltuk megfogni a beígért dévéreket. Azt tudtuk, hogy télen nem fogják megrohanni a horgainkat, de arra azért számítottunk, hogy a mély, majdnem álló vízben összejött néhány bandázó példány. A délelőtt erőtlen napsugarai egy-két fokkal megemelték a reggeli fagypont körüli hőmérsékletet, így egészen elviselhetővé vált a horgászat, mivel nem rontotta kellemetlen szél a hőérzetünket. A víz mélyén a halak is életre keltek, és felváltva mozdították meg a zsinegeket. Ezek a rezdülések azonban álkapások voltak, a felszerelésünket a tömegesen beúszó keszegek tologatták. Nemsokára sor került az első húzós kapásokra is, igaz, ezek apró mozdulatok voltak, de ha idejében rákontráztunk, akkor megfogtuk a gémberedett, alig védekező tenyérnyi halakat.         

Mivel a lent lakók érdeklődése nem volt folyamatos, egy szünet alatt elsétáltam a borozó barátom csukafogó botjához. A kikötött csónakhoz közelítve láttam, hogy a botvég lomhán bólogat a vízre hajolva. Közelebb érve hiába kerestem az öklömnyi úszót, az az áttetsző vízben jól látható felszín alatti mélységben imbolygott. Nem akartam elvenni a bent melegedő társam élményét, ezért kikiabáltam őt a kocsmából. Jó két perc múlva jött is (valószínűleg előbb bekortyolta a maradék italát, nehogy kihűljön), bizonytalan léptekkel az imbolygó csónakban termett, és megemelte a már rég hajlongó botot. A szerelék másik végén kettesforma csuka csobogott, majd a túlerőnek engedve a csónakba csusszant. Emberünk pányvára kötötte, majd, mint aki jól végezte dolgát, visszakacsázott a csárdába egy újabb pohár szegfűszeges, fahéjas, édes forralt borra. A botját sem vetette be újra. Mint később kiderült, azért, mert csak az az egy csalihala volt. A mi ott fogott dévérjeink pedig túl nagyok voltak arra a célra. Azért kiválasztottam egyet a legkisebbek közül, hátha arra jár valamilyen preparálni való ragadozó díszpéldány, de a horgászat végéig nem volt érdeklődő. A sors bizony igazságtalan, mert mi a barátommal azért a néhány satnya keszegért becsületesen végighorgásztuk a napot, míg borozó társunk valójában a kocsmaasztal mellől fogta ki az ünnepi asztalra való halat.

Doroszlói Mosztonga-part (Kálóci Karola felvétele)

A másik ilyen karácsony előtti halfogási kísérlet Doroszlón történt. Úgy adódott, hogy az egész hetet családostul a szülőfalumban tölthettem. Nagyon enyhe, napsütéses decemberi időjárás volt, ezért magammal cipeltem a horgászfelszerelésemet az útra. Néhány nappal az ünnep előtt levittem a Mosztonga-parti szemlére a kishal-fogó hálómat, aztán séta közben megmerítettem az alkalmasnak vélt helyeken. Sehol sem fogtam egyetlen keszegecskét sem, mígnem egy mélyebb szakadásnál három mutatóujj nagyságú küsz ficánkolt a hálóban.

Másnap, kora délelőtt lekocsikáztam a falu alatti zsilipkapu fölé, és mindhárom szereléket bevetettem süllőre. A magasra állított botok mögött ácsorogva élveztem a gyönyörű ajándék horgászatot. Elmélázva habzsoltam az otthoni táj látványát a bágyadt téli napsütésben, amikor az egyik botom hirtelen nagyot bólintott. Fölocsúdva a merengésből a szerelék után kaptam, de a bot a másodperc töredéke alatt megkönnyebbült. A rontott kapás után még tébláboltam egy óra hosszat, de több jelentkező nem akadt.

A szemközti erdő felett árny jelent meg, majd egy pillanat alatt elbújt a nap. Hűvös fuvallat paskolta meg arcomat. Megborzongtam. Eszembe jutott anyám meleg szobája, a fényes parázzsal pattogó kandalló, és legnagyobb ajándékként a pici fenyőfa előtt békésen szendergő öt hónapos kisfiam. Életemben még sohasem csomagoltam össze olyan gyorsan, és már „vágtatott” is velem a kocsi hazafelé.