Az említett két kötet tíz erdélyi főnemesi család túlélésével, visszatérésének körülményeivel és lehetőségeivel foglalkozik. A romániai rendszerváltást követő visszaszolgáltatások nyomán ugyanis egyre több arisztokrata család leszármazottja jelent meg Erdélyben, belakva az ősi birtokot, és az erdélyi magyar társadalom szerves részévé válva.

* Hogyan talált meg ez a téma, és miért tartottad fontosnak a feldolgozását?

— Természetesen az újságírói kíváncsiság is közrejátszott, de igazából akkor kezdtem el ezen komolyabban is gondolkozni, amikor a ma már felnőtt gyermekeim osztálytársaként megjelentek gróf Kálnoky Tibor fiai. A szülői értekezleteken, iskolai ünnepségeken, táborokban ismerkedtünk, majd ez a kapcsolat már-már baráti viszonnyá alakult át. Egyre több mindent tudtam meg róluk, és eljutottunk oda, hogy kimondtam: én erről írni szeretnék. Előbb azonban ki kellett találnom, milyen megközelítésből kezdjek ezzel a témával foglalkozni, mert addigra sok újságíró-kolléga fedezte fel magának az arisztokratákat, de a többségük megragadt a felületes érdeklődésnél, a külsőségeknél, melyeket a legtöbben ennek a rétegnek tulajdonítanak. Úgy döntöttem, azokat a családokat keresem fel, amelyeknek a leszármazottai visszaigényelték és részben vagy egészen visszakapták a hajdani birtokukat, majd életvitelszerűen elkezdtek ott élni — ez ugyanis korántsem vonatkozik mindenkire. A listát gróf Kálnoky Tibor segítségével állítottam össze, majd Borókai Gábornak a figyelmébe ajánlottam a témát, aki akkor a Heti Válasz hetilap főszerkesztője és kiadóigazgatója volt. Ő javasolta, ne egy könyvbe tömörítsük az összes család életét, adjunk esélyt az olvasónak eldönteni, igényli-e ezt a témát, szeretne-e újabb történeteket. Az első kötetnek, melybe hat család került, nagyon jó volt a fogadtatása, vagyis az olvasók úgyszólván kikövetelték, hogy legyen folytatás. Egyébként a két könyv mintegy 80-90 órányi beszélgetésből készült el.

Csinta Samu (Hodolik Boglárka fotója)

* Mi motiválja ezeket a családokat arra, hogy visszatérjenek?

— Igen, első hallásra valóban úgy érezhetjük, hogy érthetetlen döntésekről van szó. Mert mi késztetheti a Londonban nagyon reményteljes brókerkarrier előtt álló Mikes Roy Chowdhury Gergelyt, hogy begyűrje egy hátizsákba a 10 000 fontba kerülő öltönyét, hazamenjen Zabolára, lefeküdjön a hajdani kertészlak padlójára, és elkezdje szinte a semmiből felépíteni a további életét? Vagy báró Bánffy Farkast, hogy frissen végzett mérnökként Erdélybe költözzön, és azt mondja, ő az életét arra akarja szánni, hogy újrateremtse a hajdani állapotokat? Eredetileg azt gondoltam, hogy ezek a történetek 1990-től kezdődnek, amikor összeomlik a kommunista rendszer, de amikor elkezdtem a beszélgetéseket, nagyon hamar rá kellett jönnöm, ha nem megyek vissza legalább a II. világháború végéig, érthetetlenné válnak a mozgatórugók. 1944. augusztus 23-án a román kormány kiugrott a németekkel alkotott koalícióból, és a Vörös Hadsereggel elindult békét teremteni a világban. Elsősorban, mert az volt legközelebb, átlépték a Kárpátokat, és Erdélyben fejtették ki „dicső” tevékenységüket. A román betörés hírére elkezdtek menekülni az arisztokraták, de Budapesten szinte mindenki megállt, szusszant egyet, és várta a híreket otthonról. Amikor azt hallották, hogy a román király visszaült a trónra, minden rendben lesz, a tulajdonviszonyok változatlanok maradnak, egy részük hinni akart ebben, és hazament, a többiek folytatták az útjukat Nyugatra. Akik visszafordultak, azokra hamarosan rácsattant a kommunizmus vasajtaja, és Erdélyben nagyon méltatlan körülmények között élték meg a következő évtizedeket. Eljöttek a ’90-es évek, a közös gyökerek, értékek birtokában a nyugatiak is elindultak haza, és elkezdték visszaigényelni az ősi kastélyokat, udvarházakat, erdőket, legelőket, szántóföldeket. Az arisztokraták körében mindig dívott az a parancsszó, hogy kastélyt, földet el nem adunk, de nemcsak ez vezérelte őket, hanem az is, hogy az őseik egy-egy kisebb vagy nagyobb közösség élén álltak. Ebbe beletartozott például a helyi iskola felépítése, karbantartása, a tanító megfizetése, a templomépítés, a lakosság vetőmagvakkal, gyógyszerekkel való ellátása, a helyi rezesbanda hangszereinek a megvásárlása. Ez a fajta, közösség iránti felelősségérzet ébredt fel a legtöbbjükben, amit az is bizonyít, hogy a visszakapott javakon nem adtak túl, hanem megpróbálták ezeket az ingatlanokat hasznosítani, restaurálni, beemelni egyfajta kulturális körforgásba, tehát újra a közösségek hasznára bocsátani.

* Milyen lehetőségek vannak például egy visszaigényelt kastély felújítására? Csak a saját vagyon, vagy léteznek erre a célra felhasználható pályázatok?

— Akik Nyugatról jöttek haza, azok ott jómódban éltek ugyan, de senkinek sem volt tetemes vagyona. A Marosvásárhely melletti Gernyeszegen lévő Teleki-kastélynak, melyet kis Gödöllőnek is neveztek, a nagyon szerényen megállapított restaurálási költsége 2 millió euró volt, tíz évvel ezelőtt. Teleki Kálmánnak, aki Brüsszelből költözött haza, nem volt ennyi pénze, de Kálnoky Tibornak sem, akinek két épület, a miklósvári vadászkastély és a kőröspataki kastély gondja szakadt a nyakába. Azoknak az arisztokratáknak pedig, akik a kommunista Romániában élték túl a nehéz éveket, végképp nem volt tőkéjük. A legtöbben nagyon kis lépésekkel fogtak neki ennek a munkának. De az objektumok tekintetében is több kategóriáról beszélünk. Azokban, amelyek az idők során valamilyen funkciót töltöttek be — a termelőszövetkezet irodája volt, vagy raktár, árvaház, tbc-kórház, elmegyógyintézet —, viszonylag jól jártak, mert nagyon súlyos strukturális károkat nem szenvedtek el. Hogy belül milyen iszonyatos károkat okoztak az „új tulajdonosok” a hajdani terek átalakításával, az egy másik téma. Sokkal rosszabbul járt a Magyarcsesztvén lévő két kastély, mert amikor a bírói végzés nyomán kiköltözött onnan a kollektív gazdaság, és gróf Mikes Zsigmond nem tudott minden percben jelen lenni, a helyiek nem egészen két év alatt az utolsó tégláig elhordták, a földdel tették egyenlővé a kastélyokat. Mindezt tetézte, hogy a magántulajdonban lévő ingatlanok felújítására nem lehetett uniós forrásokra pályázni. Voltak kiskapuk, ha a tulajdonos állami intézménnyel, önkormányzattal közösen pályázott, mert ezáltal közösségi célt is szolgálhat a felújítandó ingatlan. Csakhogy a korábbi évtizedek tapasztalatán okulva kezdetben mindenki tele volt gyanakvással, de később ez is változott.

Csinta Samu (Szalai Attila fotója)

* A román állam hogyan fogadta ezt a visszaigénylési hullámot?

— Románia a ’90-es évek második felében erőteljesen hajtott az uniós és a NATO-tagságra, az államosított tulajdonok visszaszolgáltatása pedig nagyon fontos előfeltétele volt a felvételi tárgyalások elkezdésének. A kastélyokat egy bizonyos pillanatban futószalagon adták vissza az igénylőknek, de az erdők, mezők, legelők ügyében már nyögvenyelősebb volt a történet, főleg az erdők esetében, mert azok hamar és jól értékesíthetőek, ezért rengeteg peres eljárás folyt és folyik ma is. Báró Bánffy Farkas — akit én az erdélyi arisztokrácia fővállalkozójának neveztem el, hiszen a visszaszolgáltatott ingóságok és ingatlanok felújítása és értékesítése terén nagyon sok, főleg idősebb arisztokrata vagy család ügyét képviselte — elmondta, Románia uniós és NATO-tagságának az elnyerése után homlokegyenest megváltozott a viszonyulás, és amibe csak lehetett, belekötöttek, az erdők ügyében pedig rengeteg perújrafelvétel van még ma is.

* Vannak olyan történetek, hogy a kastély egy részében ott él az arisztokrata tulajdonos, a többit pedig a turisták rendelkezésére bocsátották, vendéglőt, szállodát alakítottak ki a birtokon.

— Igen, a legtöbb lakható kastély idegenforgalmi látványosság, mert ez tűnt a leghamarabb jövedelmet hozónak. Zabolán, a Mikes-kastélyban gróf Mikes Kata nem a nagy kastélyban, hanem egy úgynevezett svájcilakban él, melyet még a nagyapja vett a nagyanyjának a párizsi világkiállításon — nagyon megtetszett neki, és elhozta ajándékba. A Suzuki terepjárójával időről időre kigurul, általában nem öncélúan, hanem valóban megy valahova, a turisták pedig figyelnek, mert tudják, ha egy ilyen autót látnak, abban a grófnő ül. Sokszor órákon át lesben állnak a fényképezőgéppel, aztán vagy sikerül meglátniuk, vagy nem. De a grófnőnek is finoman sugallják, hogy tessék nyugodtan autókázni, mert ebből haszna lehet.

* Hogyan fogadták az egyszerű emberek az arisztokraták visszatérését?

— Amikor 1989 decemberében elkergették, majd agyonlőtték Ceaușescut, 1990-től szétestek a kollektívek, a valamikor magántulajdonban lévő földeket kiosztották a hajdani tulajdonosok leszármazottainak. Aztán becsődöltek a nagy gyárak is, és a munka nélkül maradt réteg gazdálkodni kezdett a visszakapott földeken. Viszont a ’90-es évek második felében megjöttek a grófok, és ez gondot okozott, mert egy stabilizálódó társadalmi berendezés állt újra a feje tetejére, hiszen azok a földek valójában az arisztokratáké voltak. Ahol jól tudtak kommunikálni, szót értettek a lakossággal, az induló vállalkozásaikba helyi embereket alkalmaztak, megvásárolták a termékeiket, egyszóval érdekeltté tették őket, ott aránylag hamar lecsengett ez a felháborodás.

* Lesz-e a könyveidnek, illetve a témának folytatása?

— Foglalkoztat a téma, de már másként. Rövidesen eltelik tíz esztendő azóta, hogy ezekkel az emberekkel hosszasan beszélgettem, és sok minden történt a visszaszolgáltatások és a felújítások terén is. Inkább ennek szeretnék utánajárni, mert már kezdetben is éreztem, hogy én nem csak egyes családok történetét vettettem papírra, hiszen ők a magyar történelem részei. Emellett érdekes lenne románra is lefordíttatni ezekből az írásokból egy kollázst, esetleg kiegészítve két román arisztokrata család történetével.