— Ismerem a rovatot, tudom, hogy életutakról ír, és ezért egy kicsit féltem eljönni a beszélgetésre, hiszen még csak huszonhat éves vagyok — kezdi elgondolkodva. — Mindaz, amit el szeretnék mondani, meghatározó tényezője eddigi életemnek. Itt születtem, itt születtek a szüleim és a nagyszüleim is, a családom úgynevezett őslakosa a városnak. A szüleim szakközépiskolát fejeztek be, a nyolc évvel idősebb bátyám szintén. Én egy nagyon csöndes, nyugodt kislány voltam. Szívesebben játszottam egy talált kismacskával, mint az utcabeli gyerekekkel. Már kicsi koromban idegesített a nagy handabanda, az egymás túlkiabálása. A bátyám ugratott is, amikor már megértettem a piszkálódást: Na, te, nebáncsvirág, gyere, elviszlek cselgáncsozni. Ott mozoghatsz, amennyit akarsz, és még beszélned sem kell. Neki köszönhetem, hogy megszerettem a sportot, és ma is szívesen futok napi néhány kilométert, jobban érzem magam tőle. Középiskolát fejeztem be, élelmiszer-technikus vagyok. A szakmában egyetlen napot sem töltöttem, mert senki sem tartott igényt a szaktudásomra, pedig úgy érzem, volna mit átadnom. Rengeteg kérvényt megírtam, kb. minden ötödikre kaptam elutasító választ, a többit talán el sem olvasták ott, ahova küldtem. Dolgoztam mindent: gyümölcsöt szedtem, a piacon árultam másoknak, és húszévesen azon gondolkodtam, mit kellene tennem, hogy értelme is legyen. Megismerkedtem egy fiúval, nagyon jól kijövünk egymással, és szinte mindenről azonos a véleményünk. Nagyon szeretek olvasni, de már rájöttem, jobb volna, ha kevesebbet tudnék. Nem azt állítom, hogy sokat tudok, de amit igen, az cseppet sem szívderítő. Én úgy tudom, hogy a történelmi tényekkel nem lehet vitába szállni. Itthoni forrásokból tudom, hogy ránk ez a szabály nem vonatkozik. Például a bátyám úgy tanulta, hogy nálunk volt egy népfelszabadító háború — én pedig úgy, hogy volt egy II. világháború. Nálunk időszakosan változnak a történelmi, tudományos tények, de ez senkit sem zavar. És talán engem sem zavart volna, ha találok rendes munkahelyet. De ilyen nem volt. És az a szomorú, hogy az osztálytársaim is hasonlóan kínlódtak.

Amikor a fiúm szülei külföldre költöztek, nagyon szomorú voltam. De elhatároztam, hogy utánuk megyek. Anyám kisírta a szemét, a bátyám sem volt elragadtatva, csak apa biztatott — de nagyon mérsékelten. Nekem már annyira elegem lett a kilátástalanságból, az örökös nadrágszíjszorításból, hogy úgy gondoltam, ha kint rosszabb lesz, ide mindig visszajöhetek. És kimentem. Egyetlen német szó ismerete nélkül, egy kis bőrönddel vágtam neki az ismeretlennek. Szerencsém volt, mert a fiú szülei mindenben támogattak. Az odaérkezésem után három nappal már dolgoztam. Egy tömbépületek karbantartásával foglalkozó cégben kaptam munkát. De csináltam, mert tisztességesen fizettek. Ha 20 perccel tovább dolgoztam, azt is centre pontosan kifizették. És lassan haladtam felfelé. Már haza is küldhettem egy kis pénzt, anya belenyugodott, hogy máshol is van élet, nem csak a mi városunkban. Nem vagyok sem elfogult, sem ostoba. Kint is vannak visszásságok, igazságtalanságok, de lehet őket orvosolni, és ezt mindenki megteheti, nem csak a kiváltságosok. Azóta megtanultam németül, magasabb beosztásban dolgozom. És megbecsülnek. Nem járunk össze minden másnap a haverokkal — igaz, nincs is sok belőlük. De eljárunk Európa országaiba, minden évben nyaralunk. És már nem nézem a boltban az árakat, megveszem, amit akarok. Igaz, én is alkalmazkodtam. Nem dobom el a péksütemény csomagolását az utcán, hanem a szemetesbe. Villamosra, metróra, autóbuszra nem tolakszom elsőként felszállni, mert tudom, hogy a jármű addig nem indul el, amíg mindenki be nem jut. Vagy várok 5 percet, és jön a következő. Igen, ott az egy más világ. Rájövünk, úgy is lehet élni, hogy tiszteletben tartjuk egymást, betartjuk a szabályokat. Már nem zavar, ha idegen nyelvet hallok, mert már nem csak a magyar vagy a szerb nyelv muzsika a fülemnek. Nekem az az ünnep, ha nem kell bevásárlás közben állandóan számolnom, jut-e mindenre, amire szükségem lesz a következő héten. Nem tudom, mi lesz, ha gyerekeim lesznek, mi lesz, ha megöregszünk. De most úgy érzem, ide nem jövünk vissza. Ez már nem a mi otthonunk. Tudom, ez nem sorstörténet. De hiszem, hogy néhány év múlva már az lesz, azzal a tanulsággal, hogy az embernek ott van az otthona, ahol jól érzi magát, ahol emberszámba veszik. Az ár megéri, még ha idomulni is kell egy kicsit.