Úgy szeretlek, majd megeszlek!
2017.08.24.
LXXII. évf. 33. szám

Képzelje maga elé a legklasszikusabb étkezését: ott ül a megszokott helyén, a kedvenc dolgai (tányér, kanál, kés, villa, pohár) vannak ön körül, és persze azok az emberek, akikkel jó érzés megosztani ezt az élményt.

Úgy szeretlek, majd megeszlek!

Ínycsiklandó falatok, finom illatok és az ilyenkor megszokott hangok. Az asztalnál ülők talán éppen egy izgalmas élményt osztanak meg egymással, vagy csak élvezik, hogy végre mindenki együtt van.

Ezek az együttlétek sokat segíthetnek a családi kapcsolatok elmélyítésén, a máskor kínosnak tűnő témák vagy az olyan élmények, amelyeket még frissiben meg kell osztani másokkal, ilyenkor könnyebben kerülnek felszínre. Egy kiadós ebéd után minden családtag nyugodt és békés.

Viszont már ezekben a helyzetekben is megjelenhetnek azok a családi minták, amelyek egy életre megágyaznak a testsúlyproblémáknak. Ilyen például az, amikor valaki folyamatosan, erőszakosan ételt kínál, és addig nem nyugszik, amíg a másik nem vesz belőle, vagyis csak akkor elégedett, csak akkor mutat szerető magatartást, ha a másik — a saját akarata ellenére — eszik.

Mint tudjuk, az életben maradáshoz elengedhetetlen az étkezés, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a mértéktartás sokszor nagy gondot okoz. A többletkalória bevitele és az elhízás sajnos már egyre korábban megjelenő baj. A gyermek a jóllakottság érzésének elérése után is lenyeli még a mama/papa/akárki kedvéért azt az egy falatot, ezért az üzenet — hogy a jóllakottság után is enni kell még — könnyen bevésődik.

Az evés manapság nem csak az ebédlőasztalhoz köthető tevékenység: a tévé előtt nassolunk, a moziban kukoricázunk, munkaebédre/-vacsorára járunk, a baráti összejövetelek egyik fő tevékenysége az evés, stb. Azt is tudjuk, hogy a történelemben nagy szerepe volt az étkezéseknek, gondoljunk csak a rómaiak orgiákkal egybekötött túlevéseire, amikor is az „öntisztítás” után tovább folytatták az ételfogyasztást. Sőt, a kövérség korábban sokáig a hatalom, a jólét szimbóluma volt, napjainkban azonban inkább megvetéssel tekintenek rá, és negatív jelzőket társítanak hozzá.

 

Hagyni kell a gyermeket, hogy annyit egyen, amennyit az éhségérzete diktál — felesleges őt tömni, erőszakkal etetni.

 

A táplálkozás kellemes érzettel tölti el az embert, s amíg főzünk, megterítünk, eszünk, addig sem kell a mindennapi problémáinkkal foglalkoznunk. A stresszhelyzeteket is evéssel „gyógyítjuk”, főleg akkor, ha azt láttuk, hogy a szüleink is így oldották meg a bajokat. A régi viselkedésminták közé tartozik a tányért üresre kell kikanalazni üzenet is — vagyis ismét másoknak kell megfelelni.

Azt is látni, hogy a nassolás oka gyakran az unalom, vagyis az a helyzet, amikor semmilyen tevékenység nem köt le bennünket. A felnőttek esetében a „körülpárnázottság” által akadályba ütközik a bizalmi, intim viszony kialakítása is. Mintha titkon azt remélnénk, hogy elhízva már senkinek sem akad meg rajtunk a szeme. Persze, közben — a vágyott biztonságon kívül — arról álmodunk, hogy felkeltsük mások érdeklődését. Vagyis életünk nehézzé válik, mert mi magunk nehezítjük meg. Az elhízott ember pedig nemcsak magát utasítja el, hanem többnyire a környezetét is. Az evéssel sokszor a szeretetéhséget próbáljuk csökkenteni — olyan éngyengeség ez, amely által egy hamis kép alakul ki önmagunkról. Próbálkozás, hogy többek legyünk annál, mint amik vagyunk.

A felnőttkori elhízásnak az is oka lehet, ahogyan az anya válaszolt egy-egy helyzetre — például, hogy csecsemője minden jelzésére megetette-e őt. Jól tudjuk, hogy egy síró gyermek nemcsak azt jelzi, hogy éhes, hanem például azt is, hogy ha egy kis szeretetre, gondoskodásra, játékra vágyik. Később ugyanezt teszik az elhízott emberek, hiszen nem tanulják meg az éhség és a különböző érzelmi állapotok megkülönböztetését. Azt viszont tudják, hogy az evés csökkenti az izgatottságot, így érzelmi falókká válnak.

Az elhízás hátterében természetesen biológiai, azaz genetikai vagy hormonális tényezők is állhatnak, illetve bizonyos életszakaszokban a különösen lassú anyagcsere.

Mit tehetünk mégis? A túlsúlyos emberek számára a megoldás nem minden esetben a magazinsoványság elérése. Sokat kell dolgozni a test elfogadásán is, azaz a saját egyediségüket kell megtanulniuk úgy képviselni, hogy közben jól érzik magukat a bőrükben. Az elhízásnak azonban sajnos sok mellékhatása is van: a gerincproblémáktól a magas vérnyomáson át egészen a cukorbetegségig. És a lelki következmények sem bagatellizálhatóak el, hiszen a depresszió (mindenkinél megjelenik, aki nem tud megbékélni a saját kilóival), a testképzavar stb. valódi következmény lehet. A gyermekkori elhízás ellen tehát tenni kell, vagyis igyekezzünk megelőzni.

A fogyáshoz elengedhetetlen, hogy az ember lelkileg is megerősödjön. A felesleges kilóktól való megszabadulással ugyanis változni fog a környezethez való viszonyulás, az addig evéssel orvosolt gondokat pedig ezentúl másképp kell majd megoldani. Így egyúttal a hamis énképtől is meg lehet szabadulni. Az éngyengeség szükségszerű következménye az újabb kudarc, sőt, a szorongás mindattól, ami ismét csak evéssel csillapítható.

Szülőként nemcsak a saját, de mások gyerekeit is látjuk elhízni. Ezek szerencsére megállítható folyamatok, főleg, ha odafigyelünk néhány dologra: a pici baba inkább vizet igyon, odázzuk el a gyümölcslevek fogyasztását, vagy csak mértékkel adjuk. Jó, ha kialakul a rendszeres táplálkozás, ne etessünk összevissza, és a gyerek ne nassoljon a főétkezések között (reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, vacsora). Emellett az ételt érdemes kiporciózni, és kis adaggal kezdeni. Az édesség mellőzéséről, gondolom, nem kell külön említést tenni. A legfontosabb, hogy a csokit, cukorkát, kekszet ne megnyugtatásra, a rosszkedv elűzésére használjuk.

Nem árulok el nagy titkot azzal sem, ha azt állítom, a megoldás kulcsa bizony leginkább a mozgás, vagyis egy kis sport, melyet úgy kell megválasztanunk, hogy örömünket leljük benne. A másik fontos tényező pedig az étkezés, mely csak az eredeti célját tölti be, azaz melybe az és annyiszor kerül be, ami és amennyi megfelel a testnek. Diéta esetén fontos, hogy higgyünk a sikerben, egy boldogabb életformában, továbbá legalább ennyire lényeges a céltudatosság és az elszántság is. Tehát csak akkor együnk, amikor arra valódi, biológiai okunk van. Ha így cselekszünk, akkor szülőként jó példát mutatunk, és megelőzhetjük a kisgyermekkori elhízást. 


A nyitókép illusztráció: Pixabay.com

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Lélekbúvár rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..