Ha egy nagyszabású történelmi esemény örökségét kívánjuk számbavenni, két kérdésre kell válaszolnunk: mi volt ez az örökség és mi valósult meg belőle (mármint az örökhagyók szándéka szerint). Ebben az értelemben vethetünk számot például azzal, hogy mi volt a II. Rákóczi Ferenc nevéhez fűződő szabadságharc, a negyvennyolcas forradalom, az 1918-as Károlyi Mihály-féle forradalom vagy az ötvenhatos forradalom és szabadságharc öröksége, és milyen történelmi sorsot ért meg ez az örökség: mi vált valósággá belőle. Úgy hiszem, ki kell mondanunk, hogy ezek a történelmi testamentumok alig váltak valóra a későbbiek folyamán, vagy ha megvalósult is valami belőlük, másként valósult meg, mint ahogy az örökhagyók kívánták.
A Rákóczi-szabadságharcnak nem sikerült az országot függetlenné tennie, nemzetépítő tervei azonban részlegesen valóra váltak Mária Terézia reformpolitikája következtében. 1848-1849 függetlenségi törekvései elbuktak, megvalósult azonban a társadalmi reform (a jobbágyfelszabadítás és a polgárosulás), és később, az 1867-es kiegyezés után nagyrészt helyreállott az ország függetlensége is (ennek a függetlenségnek talán legfontosabb kritériuma: a külpolitikai cselekvőképesség mindazonáltal csak vágyálom maradt, ennek következtében kényszerült Magyarország kifejezetten a Monarchia elvakult külpolitikája miatt és Tisza István miniszterelnök kívánsága ellenére az első világháború hadviselői közé és ennek következtében vált az ország a trianoni diktátum áldozatává). Az 1918 októberi forradalom követelései közül végül is a nemzeti függetlenség megvalósult, a szükséges demokratikus átalakulás azonban elmaradt. A magyar forradalmak öröksége tehát minden esetben csak részlegesen, esetleg töredékesen vált valóra, mi sem igazolja ezt jobban, mint az, hogy 1848 márciusának Tizenkét pontja a maga egészében sohasem válhatott a múlt dokumentumává (mint az angol és a francia forradalmak követelései, és sok tekintetben ma is megvalósításra váró nemzeti programot jelent.
,,Szabadság, egyenlőség, tedtvériség'
Mi volt tehát a magyar ötvenhat politikai, mondhatnám így is: történelmi öröksége? Először is a nemzeti függetlenség és a polgári szabadság helyreállítása, ebben a tekintetben a francia forradalom hármas jelszavának (,,szabadság, egyenlőség, testvériség') érvényesítésére törekedett. Többen (például a budapesti Ötvenhatos Intézet kutatói) állítják, hogy a magyar 1956 volt az utolsó európai polgári forradalom, az utolsó nagy történelmi esemény abban a sorban, amelyet az 1789-es Nagy Francia Forradalom nyitott meg, majd az 1830-as párizsi felkelés és mindenképpen reprezentatív módon az 1848-as európai forradalmak sorozata: a párizsi, az itáliai, a bécsi, a prágai, a berlini, a pest-budai forradalom folytatott. Majd az 1917 februári pétervári orosz polgári forradalom (az októberi bolsevik hatalomátvétel, sokak véleménye szerint, inkább volt közönséges államcsíny, mintsem valóságos forradalom, mindenesetre az oroszországi demokrácia kialakulásának hosszú évtizedekre véget vetett), és ezután az 1918-as berlini és budapesti forradalmi megmozdulások végeztek be -- egészen a magyar 1956-ig. Végül valójában (és ebben a tekintetbe nem értek egyet azokkal, akik az ötvenhatos magyar forradalomban látják az utolsó ,,polgári forradalmat') az 1989-es prágai, pozsonyi, szófiai, bukaresti forradalmak zárták le a történelmi folyamatot. (A bukaresti forradalom megítélése körül kételyek is megjelentek, sokak véleménye szerint ebben az eseménysorozatban nem a forradalmi tömeg, hanem a Ceaucesque őrült rémuralmával leszámolni kívánó hadsereg s pártelit játszotta a főszerepet!)
A magyar ötvenhat figyelemreméltó módon követte, mi több, ,,másolta' az 1848-as hagyományokat: így a ,,tizenkét pontos' követelésekben, a Nemzeti Bizottmányok intézményében, a nemzetőrség felállításában és természetesen a nemzeti és forradalmi jelképekben, például a Kossuth-címer helyreállításában, a piros-fehér-zöld kokárda viselésében és így tovább. Tulajdonképpen egyetlen új nemzeti szimbólumot hozott létre: a nevezetes ,,lyukas zászlót', amidőn a rákosista, úgynevezett ,,népköztársasági' címert kivágta a nemzeti lobogó közepéről. Ez a jelkép azután feltűnt más közép-európai forradalmakban, így az 1989-es bukaresti forradalomban is.
,,Harmadik út'
Az ötvenhatos magyar forradalom ilyen módon az 1848-as forradalom és szabadságharc (és mint ilyen, természetesen az 1918-as ,,őszirózsás' forradalom) örököse volt, mindenekelőtt a francia forradalom hármas jelszavának érvényesítésében és a nemzeti függetlenség követelésében. Volt azonban a magyar 1956-nak egy merőben új történelmi, mondhatnám így is: eszmei és stratégiai jellegzetessége is. Ez abban áll, ki merem jelenteni, hogy a magyar ötvenhat volt az első valóságos ,,harmadik' utas forradalom. A ,,harmadik utas' eszmerendszernek és társadalomépítő stratégiának igen jelentős magyar (és nem jelentéktelen nemzetközi) irodalma van. A magyar szerzők közül mindenekelőtt Németh Lászlót és Bibó Istvánt kell megemlítenünk, mindketten arra hívták fel a figyelmet, hogy a huszadik század valójában tévutakra vitte a történelmi fejlődést, amikor egyfelől az egyéni érdekek (valójában az ,,erősek' érdekei) érvényesítését mindenek fölé helyező (profitorientált) ,,szabadversenyes' liberális demokráciában, másfelől a mindent központilag irányító és egyenlősítő (valójában a személyes szabadságot felszámoló) különféle (szélsőbal- és szélsőjobboldali) szocializmusokban jelölte meg a fejlődés útját.
A mértéktelen individualizmust piedesztálra emelő liberális demokrácia csupán a szabadság eszményét vállalta a polgári forradalmak eszményei közül, és elutasította a társadalmi egyenlőség követelményét, a keresztény hagyományokra épülő testvériség (,,felebaráti szeretet') eszményeivel pedig egyszerűen nem tudott mit kezdeni. A diktatórikus ideológiák és rendszerek, nevezetesen a kollektivista német nemzetiszocializmus és orosz bolsevizmus pedig megsemmisítette és meggyalázta a szabadság-eszmét, és természetesen az egyenlőség és a testvériség követelményeinek sem tett eleget. Éppen ezért Németh László és Bibó István meggyőződése szerint olyan társadalomépítő stratégiára volna szükség, amely megőrzi a személyes és közösségi szabadságot, ugyanakkor erős szociális intézkedések és szocialisztikus intézmények (például a részleges köztulajdon) által szolgálni képes a társadalmi egyenlőséget.
Az individualisztikus kapitalizmussal és a kollektivista nemzetiszocializmussal, illetve kommunizmussal szemben kell megtalálni, ezek szerint a ,,harmadik utat'. Valójában nemcsak Németh és Bibó ,,ideologikus' munkássága törekedett erre, hanem a magyar liberális demokrácia igen sok híve (például a Nyugat körül gyülekezők, mindenekelőtt Babits Mihály), több konzervatív reformer (például Szekfű Gyula), a magyar népi mozgalom írói és ideológusai (Németh és Bibó mellett Kodolányi János, Féja Géza, Veres Péter és még korábba Móricz Zsigmond és Szabó Dezső), a hazai szociáldemokrácia (így Mónus Illés és Kéthly Anna), a kereszténydemokrácia vagy keresztényszocializmus képviselői (például a katolikus Prohászka Ottokár és Barankovics István vagy a református Ravasz László) és természetesen a szovjet típusú ,,szocializmusban' csalódott írók és gondolkodók (korábban József Attila, az ötvenes években Déry Tibor, Háy Gyula, Haraszti Sándor, Gimes Miklós, Vásárhelyi Miklós és mindenekelőtt természetesen maga Nagy Imre, a forradalmi kormány miniszterelnöke).
Ez a ,,harmadik utas' társadalompolitikai irányzat jelentette az ötvenhatos magyar forradalom nagy kísérletét, és ebben szinte mindenki szerepet vállalt a forradalom ,,címszereplői' közül, nemcsak Nagy Imre kormánya, nemcsak az úgynevezett ,,revizionista kommunisták', a szociáldemokraták és a népi mozgalom: az egykori Nemzeti Parasztpárt utódjaként létrejött Petőfi Párt vezető és ideológusai, hanem Mindszenty József bíboros hercegprímás is, aki nevezetes november 3-i rádióbeszédében a következőket jelentette ki: ,,Jogállamban élünk, osztály nélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott (a kiemelés tőlem, P. B.) magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni.' Külön szeretném felhívni a figyelmet a ,,szociális érdekektől korlátozott magántulajdon' fogalmára -- ez valójában a ,,harmadik út' programjának egyféle változata, pontosabban olyan társadalompolitikai stratégia amelynek távlatában a ,,harmadik út' gondolata áll.
A ,,harmadik utas' társadalomépítő stratégia több intézménye is létrejött a magyar forradalom napjaiban. Így a forradalmi bizottságok (bizottmányok) intézményrendszere, amely közhatalmi feladatokat látott el a kommunista vezetéssel együtt megbukott tanácsi rendszer helyén, és igen eredményesen tudta irányítani a kisebb-nagyobb községek, városok vagy éppen a fővárosi kerületek közellátását, közbiztonságát, igazgatási rendjét. Vagy még jellemzőbb módon: a munkástanácsok intézményrendszere, mindenekelőtt a Nagybudapesti Munkástanács, amely valóban újszerű érdekérvényesítési és üzemigazgatási intézményt hozott létre, olyan rendszert, amely a tervezett demokratikus jogrend és államrend keretében lett volna képes érvényesíteni a dolgozó tömegek közvetlen érdekeit, és a munkásigazgatás demokráciájával váltotta volna fel a bürokratikus állami igazgatást vagy a korábbi tőkés tulajdonosi vezetést.
Ma is időszerű
A magyar ötvenhat, talán ez a vázlatos összefoglalás is mutatja, valóban érvényre juttatta a polgári demokratikus forradalmak hagyományos stratégiáját és emellett a ,,harmadik' utas' közvetlen demokráciára épülő újszerű (addig sehol sem kipróbált) társadalomépítő stratégiát. Lássuk most azt, hogy ebből a stratégiából, mint történelmi és politikai örökségből, mi lett az 1989-es rendszerváltozás után. Hogy az új Magyarország mit fogadott be s mit valósított meg 1956 eszmei örökségéből.
Előre megmondatom: nagyon keveset. A ,,szabadság, egyenlőség, testvériség' hármas jelszavára alapozott polgári demokratikus követelések igen kis mértékben valósultak meg: a szabadság követelménye az egyetlen, amely mind az egyén, mind a közösségek szintjén jóformán maradéktalanul valóra vált: a politikai közéletet nem korlátozzák rendőri intézkedések, a pártok szabadon fejthetik ki tevékenységüket, igaz, a civil társadalom intézményei, például a civil szervezetek, a kulturális élet nagyrészt alárendelődik a politikai, elsősorban pártpolitikai érdekeknek, és ez kétségtelenül sérti az állampolgári szabadság teljes érvényesülésének lehetőségeit.
Az egyenlőség követelménye ugyanakkor igazában nem érvényesül, és az egyenlőség fogalmán természetesen nem valamiféle utópisztikus ,,egyenlősdit' értek, hanem a jogok és az igazságszolgáltatás, az esélyek és a lehetőségek pártatlan és igazságos működését. Ahol a társadalom egy része nyomorba süllyed, ahol az öregek, a nagycsaládosok, a fiatalok, a munkanélküliek, a képzetlenek, a cigányok mind növekvőbb mértékben gyarapítják az önhibájukon kívül szegénységbe süllyedő emberek tömegét, és a vagyonosok mind kedvezőbb körülmények között sajátíthatják ki az ország javait, ott igazi egyenlőségről aligha beszélhetünk. A testvériség keresztény eredetű alapelve pedig teljességgel elveszítette hatékonyságát, még az úgynevezett keresztény indíttatású politikai csoportosulások körében is. A ,,felebaráti szeretet' krisztusi parancsolata ma a legkevésbé sem érvényesül az új magyar demokráciában, helyette a féktelen és esztelen gyűlölködés vezérli a politikai elitet.
Végül természetesen a ,,harmadik út' társadalompolitikai víziója is teljességgel lekerült a történelem napirendjéről. Németh László és Bibó István (valamint mások, valójában a két világháború közötti hazai reformgondolkodás és természetesen 1956) szellemi örökségének a jelenben nincs súlya és szerepe. Az új magyar demokrácia nem az ő útmutatásuk, nem az ötvenhatos magyar forradalom ideáljai szerint keresi eszményeit, identitását és tennivalóit. Aki ma a ,,harmadik útról' beszél, azt sajnálkozó vagy éppen gúnyos mosoly fogadja mind a jobb-, mind a baloldalon. Ezért érzékeltem valami hamisságot a forradalom ötvenedik évfordulójának ünnepségei körül: nem lehet igazán méltó az az ünnep, amely a megtisztelt történelmi esemény politikai és erkölcsi örökségével alig tud valamit kezdeni. Egy szellemi, erkölcsi és politikai örökség értéke azonban nem azon múlik, hogy az utókor miként bánik vele, és legfeljebb ürügynek és hivatkozásnak fogadja el, miközben magát az örökséget semmibe veszi. Ötvenhat öröksége ma is időszerű, és az eszmények akkor is érvényesek maradnak, ha teljes képviseletüket legfeljebb az idős ,,túlélők' vállalják. A történelem egyszer még napirendre tűzheti 1956 örökségét és eszményeit.