home 2024. július 24., Kinga napja
Online előfizetés
Örökségünk emlék(jel)ei
Fehér Márta
2022.06.03.
LXXVII. évf. 22. szám
Örökségünk emlék(jel)ei

Szeretem az embereket, akik szeretik és ismerik a helyet, ahol élnek, akik ragaszkodnak hozzá, akik kutatják történetét, épületeit, embereit, akik értékeket, múltat mentenek át a mába és remélhetőleg a jövőbe, akik otthon vannak itthon. Ilyen ember Klamár Zoltán néprajzkutató, egyetemi tanár, akivel Örökségünk — Magyarkanizsai képeskönyv című csodálatos kiadványának bemutatója kapcsán beszélgethettem.

Újságolvasóként nőttem fel, és a lapokat azért is szerettem habzsolni, mert akkoriban még nem volt (elterjedt) az internet, az ember nem jutott hozzá pillanatok alatt információkhoz, nem jöttek vele szemben a manapság oly népszerű, régi épületekhez kötődő leírások, és öröm volt rácsodálkozni, mennyi értéket rejt e táj, ahol élünk. Klamár Zoltán Magyarkanizsa jeles épületeiről szóló (számomra) első írásaival alig tizenvalahány évesen találkoztam a Magyar Szó Tiszavidék mellékletében, bő három évtizede. A hónapokon át (1988 áprilisa és 1989 januárja között) heti rendszerességgel megjelenő cikkek bővített anyagából először 1995-ben lett könyv, és most újra, majdnem harminc esztendő után, megszületett az Örökségünk átszerkesztett változata a magyarkanizsai József Attila Könyvtár kiadásában, a Magyar Nemzeti Tanács, Magyarország Kormánya, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága, a Bethlen Gábor Alap és Magyarkanizsa Önkormányzata támogatásával. A több mint 230 oldalas, fotókkal, régi képeslapokkal illusztrált könyvet lapozgatva az ember csak kapkodja a fejét: mennyi szépség, mennyi emlék(jel), mennyi emberi sors, mennyi látni- és néznivaló van Magyarkanizsán!


Klamár Zoltán

* Mennyire változott meg Kanizsa a Kanizsai képeskönyv és a Magyarkanizsai képeskönyv megjelenése között eltelt évtizedekben? A könyv átszerkesztése közben mit tapasztalt: milyen most a város?

— Sajnos meglehetősen rossz tapasztalatom van, azóta sok homlokzatot lecsupaszítottak… Nem gondoltam volna, hogy annak az anyagnak, amelyet én készítettem a ’80-as évek végén, mekkora dokumentumértéke és milyen fontossága lesz a 2000-es évekre. Az akkori anyag legalább 60 százaléka az, ami a múlté, ami elveszett. Ez egyébként érthető, mégpedig azért, mert az emberek szeretik korszerűsíteni a saját házukat — az a nem normális, ahogyan ehhez a műemlékvédelem viszonyul. Nem az intézetek, hanem az állam — csak rendeletekkel nem lehet műemlékeket védeni. Valami más is kell: pénz. Az, hogy Németországban vagy általában Nyugat-Európában milyen a helyzet e téren, elsősorban annak köszönhető, hogy az állam mindenhová odatesz egy megfelelő összeget. Nyugaton számos olyan példa van, hogy csak az utcai homlokzat marad meg, és mögötte minden átépül. Szerbia alapjában rossz gazda, nem bánik úgy az értékekkel, ahogyan kellene. Pedig közben mindenki a vidéki, falusi turizmusról beszél: ott valamit mutatni is kell! Az a szomorú ebben, hogy a ’70-es években a város épületállományának még a jó 80 százaléka megvolt. Tehát ha akkor történt volna érdemi lépés, akkor ma messzemenően nem így festene Magyarkanizsa. De ne legyünk igazságtalanok, hiszen Kanizsa egy kistelepülés, kis vonzáskörzettel, ezért nem tud konkurálni a nagyobb, gazdagabb városok jó példáival. Meggyőződésem, hogy ha nincsenek a ’90-es évek, hozzánk is begyűrűzött volna az európai szemléletmód, s ezáltal városaink is jobban, méltóbban őriznék emlékeinket, örökségünket.


Vranić Váradi Lívia, az est moderátora, Klamár Zoltán és Valkay Zoltán, a könyv szakmai lektora

* Ön topolyai származású, Magyarkanizsa a választott városa. Otthon van ezen a településen?

— Nagyon régóta otthon vagyok itt. Boldogult Harkai Imre építész, néprajzkutató barátommal jártuk a vidéket, a várost, az építészeti részét próbáltuk felfedezni, tőle kaptam egy kötetet Bács-Bodrog vármegye monográfiájából — átnéztem, megláttam benne Kanizsát, és egyszerűen beleszerettem. Szerelem volt első látásra, és még mindig nem ábrándultam ki ebből a városból, még mindig egy nagyon élhető, aranyos hely, pezsgő kulturális élettel. Ha itt vagyok, a Fő térre mindenképp elmegyek, hiszen az a város hangsúlyos pontja, mely még mindig idézi a századfordulós hangulatot. Az egyik nagy fájdalmam, hogy valaha a város tele volt gömbakácokkal, melyek nem takarták el az épületeket, viszont valami rejtélyes oknál fogva ezeket egyszerűen eltávolították, és helyükre gesztenyefákat, hársfákat ültettek, melyek gyönyörűek, ám hatalmasra nőnek, és tőlük már nem lehet látni a várost. Itt van a Tisza, ezekkel a szép széles utcákkal megáldott település — ezt az örökséget nem megfelelően kezelve kezdünk eltávolodni, semmint hogy újra benne élnénk, felfedeznénk önmagunkat. Néprajzosként mondom ezt, aki népi építészettel foglalkozik, ami nagyon emberléptékű.

Klamár Zoltán a polgárháborús évek végén települt át az akkori Jugoszláviából Magyarországra. A budapesti Eötvös József Tudományegyetem Doktori Iskolájában néprajz- és kulturális antropológiai tudományok területén szerzett PhD-fokozatot, disszertációjában Magyarkanizsa vidékének tanyás gazdálkodását dolgozta fel. Alapító elnökségi tagja a Kiss Lajos Néprajzi Társaságnak, témagazdaként részt vett A vajdasági magyarok néprajzi atlaszának elkészítésében, kutatótáborokat szervezett, vezetett a szerémségi Maradékon, kutatóként foglalkozott Bácska és Bánság tájainak gazdálkodási hagyományaival, Adorján népi építészetével, tanulmányaiban feldolgozta a többi közt az észak-bácskai Tisza-vidék migrációját vagy például a kanizsai Mária-lányok és szívgárdisták történetét, miközben több anyaországi múzeum munkatársa, néprajzosa volt, és óraadó vendégtanárként oktatott az ELTE-n, Debrecenben és Szegeden.

* Az emlékjelhagyás mindig fontos momentum volt a munkásságában.

— A közösség emlékét próbálom óvni, illetve könyvbe, tanulmányba csomagolva felkínálni a következő generációknak, hátha valaki majd felveszi a fonalat, és viszi tovább a dolgokat. Az Örökségünkben is úgy tettem ki a pontot, hogy szent meggyőződésem, jönnek utánam olyan nemzedékek, amelyek olyasmire is ráakadnak, amire én nem, és ez a dolgok rendje, így kellene egymásra építkezni.

* Jelenleg min dolgozik?

Egyrészt Pesten az akadémiai kutatócsoport néprajzi részlegén felkértek egy tanulmánykötet szerkesztésére, mely elég régóta tart, de most valahol a végénél járunk. S ugye az ember mindig kitalál magának újabb feladatokat: én most azzal a gondolattal barátkozom, illetve annak próbálom megteremteni a kutatási alapját, hogy a jelhagyás vajdasági gyakorlatáról egy kiadvánnyal jelentkezzek majd valamikor a közeljövőben. Ez valójában egy szélesebb spektrumú változata lesz annak, amit a Magyarkanizsai képeskönyvben láthatunk, ami a vajdasági gyakorlatot illeti. Ez egy soknemzetiségű régió, és én mindenkit szeretnék belevenni, aki itt él, tehát egy nagy merítés lesz. Ez a sok-sok ember, nemzeti közösség mind megpróbálja egy kicsit a maga képére, hasonlóságára formálni ezeket a településeket. Hadd mondjak egyetlenegy példát: az emléktáblák állítása. Elég megnézni, hogy itt, Magyarkanizsán hányféle emléktábla van, s aztán Szabadkán, Újvidéken, Nagybecskereken, Nagykikindán, Zentán, Topolyán, bárhol. Az emléktábla-állítás részben közösségi igény, részben a politika elhatározása, s ezeknek az egymásnak feszülése, ennek a terekben való megjelenése egy nagyon izgalmas kérdés.

Fényképezte: Puskás Károly

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..