* A család sokszor visszatérő motívum nálad. Legújabb munkád a Családi portré címet viseli. Honnan indul a történet?

— Bence úr, édesanyám egyik kollégája adta az inspirációt, vagyis az ő horgosi villája. Egy csodálatos, régi házról van szó, mely üresen áll. Amikor beléptem, teljesen lenyűgözött a tér és Bence bácsi történetei a családja tulajdonában lévő tárgyakról. Ő egy két lábon járó múzeum. A tárgyakról szóló meséi által megelevenedtek előttem családja tagjai. A filmben nem az ő történetét dolgoztam fel, kitaláltam egy képzeletbeli családot, melyet az Osztrák—Magyar Monarchia összeomlása előtti korszakba helyeztem, és „beköltöztettem” ebbe az ódon villába. Egy meglepetéslátogatással indul a történet. Zoltánhoz és kiskorú lányához, Zsófiához betoppan Zoltán testvére tizenkét tagú családjával együtt. Mintegy belefolynak kettejük intim terébe. A levegőben végig ott vibrál a feszültség, hiszen az újságból kiderül, megölték Ferenc Ferdinándot, az arisztokrácia kora hamarosan leáldozik, és mint tudjuk, innentől kezdve minden lefelé ível itt, Vajdaságban is. Szóval a filmben végig ott van egy ki nem mondott feszültség családon belül és kívül is.

* A filmet egy installáció is kíséri, tehát egy több szegmensből álló kiállítás a Családi portré. Miért éppen ez a forma?

— Valójában a két verzió együtt és külön-külön is működik. Az alkotás filmfesztiválokon szerepel, az installáció pedig kiállítóterekben látható. Júniusban volt a bemutató, az Animafesten, Zágrábban, ahol mindkettő jelen volt, mintegy fragmentált történetként, párhuzamosan. Az installációk a HDLU Prsten Doma Galerija Meštrović kör alakú pavilonjában voltak kiállítva. Ez a Szingapúrban végzett doktori munkám része, melyet horvát, francia és szerb koprodukcióban készítettem. Hét képernyőn hét történetet követhetünk, illetve egy másik térben a földre helyezett miniatúrákon láthatjuk magát a helyszínt, a szobákat s apró tereket, melyekben forgattunk, és a bábokat is. Izgalmas volt látni, ahogy a látogatók térdre ereszkedve nézegették ezeket, hiszen ahhoz, hogy jól szemügyre vegyék őket, kénytelenek voltak leguggolni vagy leülni melléjük. Ezek a történet folytatásaként értelmezhetőek, hiszen a vetítések után belelépünk ezekbe az aprócska terekbe, ami egy intimebb befogadást eredményez. Nincsenek üveg mögött, akár el is lehetne lopni őket. (Nevet)

* Először mindig a helyszínt, a tereket alakítod ki, vagy közben már a bábok is készülnek?

— A tárgyak gyűjtése már a felvétel előtt megkezdődik. Járom a bolhapiacokat, régiségkereskedőket, és régi anyagokat, aprócska tárgyakat vásárolok, melyeket be tudok építeni a filmbe. Valójában ez egy életen át tartó gyűjtőmunka. Közben persze alakítom a díszletet, a szobákat, s egy ponton minden összeáll. A cselekmény tere nagyon fontos volt a Családi portré esetében, hiszen a ház maga is egyike a szereplőknek, a maga módján reagál a benne történő dolgokra. A gyűjtögetés és a helyszín megépítése során aztán jegyzeteket készítek, miniatúrákat, fénytervet. De a vizuális ötletelés, a hangulatteremtés szokott lenni az első. Ez fontosabb, mint a cselekmény menete. S csak ezután következnek a karakterek, a jellemük s a mikronarratívák. Most volt egy kis csapat is mellettem, így könnyebb volt dolgozni. Az animációs részeket Franciaországban vettük fel, a posztprodukciót Horvátországban végeztük, a hangot és a zenét Szerbiában rögzítettük (a kislány hegedűjátékát Miroslav Jovančić játszotta).

* Grafikát és festészetet tanultál. Hogyan jutottál el az animációig?

— Teljesen véletlenül. Amikor Zágrábban tanultam, kaptam egy norvég ösztöndíjat, hogy ott folytassam a mesterképzést grafika és festészet szakon, de valamiért nem működött, így választanom kellett valami mást, s az animáció mellett döntöttem, melyet az elejéről kellett kezdenem, BA-sként. Csak másfél év múlva jutottam el a bábanimációhoz, de amikor ez megtörtént, azt éreztem, végre minden összeért, amit addig csináltam: performance-ok, festészet, szobrászat, installációk. Ez mind ott van a bábanimációs filmekben, csak kicsiben. Aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy: jó, de hogyan tudna ez kiállítótérben is működni? S ekkor kötöttem össze a mozgóképet az installációkkal. Azóta ebben mozgok, mert van még kísérleteznivaló bőven. Szingapúrban is ezzel foglalkoztam, azaz a narrációval, hogy hogyan is mesélünk el történeteket filmen, a 360-as térben. A fragmentált történetmesélés pedig — melyet én is művelek — bekapcsolja a nézőt, a teret, s elvárja tőle, hogy részt vegyen a történet kialakításában.

* Hogyan kerültél éppen Szingapúrba?

— Ez is véletlen volt. Éppen Kuala Lumpurban voltam egy konferencián, s egyik barátom apja egy híres animációfilm-rendező, ő ajánlotta Szingapúrt, úgyhogy elmentem, és három évig ott voltam Ázsiában. De az ilyen véletlenekhez az embernek elég nyitottnak kell lennie, különben észre sem veszi őket, vagy nem mer belevágni.

* Az nyilván nem kérdés, hogy nagyon más világgal találkoztál ott kint. Mi volt a legszembetűnőbb?

— Például az, hogy mennyire komolyan veszik a doktori tanulmányokat. Magas szintű szakmaiságot követelnek, és nagyon elhivatottak. Még soha nem szenvedtem és nem dolgoztam ennyit, mint Szingapúrban az akadémiai írás elsajátításával. Nagyon komoly iskoláról van szó, s jó volt ezt megtapasztalni, de számomra Európa kedvesebb, úgyhogy nem terveztem maradni.

* Az animációs filmekről sokak első asszociációja a Disney vagy a Pixar, illetve az, hogy aki ott dolgozik, annak valószínűleg van mit a tejbe aprítania. Mi a helyzet a szerzői filmeket készítő szabadúszókkal, mint te? Meg lehet élni belőle?

— Meg. Sőt, sokkal jobban, mint a képzőművészetből, mert egyedül is tudsz dolgozni, de más animátorokkal is, vagy dolgozhatsz reklámokon, taníthatsz, vagy workshopot vezethetsz. Félig-meddig tehát alkalmazott művészetről beszélünk. Szerzői filmet egyébként sem csinál az ember minden évben, így a köztes időszakban be lehet kapcsolódni mások projektumaiba.

* Az első munkád, melyet testközelből is láttam a Szabadkai Városi Múzeumban, a Memento, mely egy dokumentarista jellegű kiállítás volt, saját családod történetét dolgoztad fel benne, nagymamád memoárjait alapul véve. Könnyű volt ezen dolgozni? 

— Ez volt a legnehezebb munkám, és itt is a véletlennek köszönhető, hogy létrejött, én ugyanis egy picit idősebb koromban terveztem nagyanyám történetével foglalkozni, amikor már jobban megértem a holokausztot, és képes vagyok egy lépés távolságból szemlélni, de jött egy felkérés a topolyai városi múzeumtól, Vastag Gazsó Hargita és Vastag Tibor részéről, hogy készítsek egy kiállítást a holokauszt 75 éves kommemorációjának alkalmából, s akkor éreztem, hogy itt a pillanat, hogy elmeséljem saját családom történetét. A nagymamám újságíróknak, sőt Spielbergnek is adott interjút, merthogy a Schindler listája című film forgatása előtt a rendező csapata minden túlélőt felkeresett, s elmeséltette velük a történetüket. A nagyi akkoriban Izraelben élt, könnyen megtalálták, s az egész történetét papírra vetették, ezt később meg is találtam. Egyébként maga Spielberg írt neki egy köszönőlevelet, mely szintén be lett mutatva ezen a kiállításon, nagyon büszke volt rá a nagyi. Nekünk soha nem mesélt, talán a szüleinknek igen. Egy átlagos nagymamaként létezett, akin nem láttuk a trauma nyomait. Erre a mélyinterjúra alapoztam a Memento című kiállítást. Alapmotívumként az éhezést választottam, s a kiállítás minden érzékszervre hatott, hiszen a kiállítótér fekete földdel volt borítva, és a végén süteményt lehetett enni, mely után a nagymamám a koncentrációs táborban annyira vágyakozott, s a szabadság ízeként írt róla.

* Többször említed a fragmentált történetmesélést, mely azért is izgalmas, mert mindenki számára más történet kerekedhet ki. 

— Tetszik ez a nyitott módja a narrációnak, hiszen ezáltal az interpretációra is nyitottá válik. Persze nem random módon helyezem el a térben az anyagot, hosszas gondolkodás előzi meg, milyen legyen a sorrend. A Családi portréban tizenhat szereplőt láthatunk, s egyszerre nem tudunk mindegyikre fókuszálni, így attól függően, hogy kit követünk, más-más víziónk támadhat. És ha újra megnézünk egy másik karaktert követve, megint mást kapunk.  

* Min dolgozol most?

— Egy kórház számára dolgozom egy animált installáción Sefcsity Melindával, ezt készítjük most elő. Gyerekek rajzolták le az erdő élővilágát, bogarakat, állatokat, ezek alapján dolgozunk. Egy picit más stílus, mint az eddigiek, de izgalmas munka. Közben van már egy újabb filmötletem is, de erről még nem beszélnék, még az ötletelés, gyűjtögetés folyamatánál tartok. A múlt szombaton kapott grand prix-t a Családi portré az Animist Tallinn fesztiválon, és remélem, hogy Szerbiában is be tudom majd mutatni.