„Szeretem ezt a multietnikus környezetet. Ezt a sokszínűséget, kavalkádot! Ebben a városban élve ez az, ami magával ragad. Már az általános iskolában, a gimnáziumban lenyűgözött. Régen volt, a távoli 1923-ban, amikor megnyílt Szabadkán a Pelivan. Az őseim, pontosabban a nagyapám 1923-ig Belgrádban élt, ott üzemeltetett cukrászdát. Teljesen véletlenül a belgrádi vasútállomáson találkozott egy szabadkai úriemberrel, és az arra kérte, látogasson el Szabadkára, nézze meg a Nićin-palotát. Budai István volt ez az úr, aki 1955-ben polgármester lett. Szóval, nagyapám eljött Szabadkára, életében először. Természetesen megnézte a Nićin-palotát, mely akkor egy kis épület volt egy vegyeskereskedéssel. Nićin persze még élt, Budai pedig, mint a város tiszteletreméltó polgára, azt javasolta neki, hogy a bérpalota egy részét adja ki a nagyapámnak. Neki nagyon megtetszett Szabadka, ráállt, megállapodtak egy dátumban. Tudom pontosan: 1923. május 26-án nyitott ki a Pelivan. Nagyapám előbb bérlőként üzemeltette, később pedig lassacskán megvásárolta a helyiséget. A felette levő lakás is a mi tulajdonunk volt, ahol a Magyar Szó szerkesztősége működött. Aztán 1948-ban államosították. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik így jártak, sok mindenkitől vettek el akkoriban valamit. Így volt ez, a hatalom jött, és csak annyit mondott: ma még dolgozhatnak, holnap pedig szépen átadják a kulcsokat. Egy hétfői napjuk volt felkészülni a változásra, kedden már átjöttek ide, és azóta ezen a helyen vagyunk Szabadkán” — mesélte nekem öt évvel ezelőtt a Vajdaság, én így szeretlek! című Hét Nap-os interjúkötetben, s a beszélgetést most úgy és ott folytattuk, mintha csak egy pillanatra szakadt volna meg, s ez is annyira jólesően szabadkai és pelivános.

* Változott valami az elmúlt években?     

— A lényeg, a szabadkai miliő és a mindennap frissen, változatlan receptúrával készülő fagylalt nem változott, csupán a technológia követi az idő múlását. Vásároltunk néhány gépet, mellyel sokkal gyorsabb, hatékonyabb a munka. A riasztó globális történések ellenére itt, helyben semmilyen rossz érzés nincs bennem, higgye el nekem. A megélhetésünket sem veszélyezteti semmi, hiszen a mindenkori szabadkaiak teszik ki a vásárlókörünket. A Pelivan Szabadka része, a város alkotóeleme, egyik szimbóluma. Jóleső érzés volt, hogy a 100. évforduló eseményeit sok televízió megörökítette, nemcsak itthoni, szabadkai, hanem magyarországi is. El voltak ragadtatva. Gyakran fényképezkednek az emberek cukrászdánk előtt vagy az időt őrző, gyönyörű belső terében, s én is velük mosolygok egy-egy fotó erejéig, illetve a mindennapokban is, mert a szeretet bennem állandó, akárcsak a szabadkaiság. Idősebb lettem, ezt érzem, a testi erőm évről évre jelzi a kort, ami természetes dolog, ám nem hagyom magam, igyekszem megőrizni a formám, edzőterembe járok, hogy a kéz, a láb, a hát is győzze. Három állandó alkalmazottam is változatlan, húsz éve dolgoznak nálam, fiatal lányok voltak, amikor idekerültek. Nyáron szívesen fogadok kisegítő munkaerőként gimnazistákat, és ez is jó érzés.

* Hogyan éli meg a Pro Urbe díjat, melyet Szabadka városától kapott?

— Óriási megtiszteltetés számomra, viszont sajnálom, hogy édesapám már nem él, hogy ő vegye át. Hosszú évtizedekig állt a pult mögött, átörökítve ezt a kincset nemzedékről nemzedékre. Bizonyára fentről látja majd, lenéz rám, és velem együtt örül, hiszen velem van minden örömömben, nehézségemben. Köszönöm a város vezetőinek, szóban nehéz kifejezni, milyen óriási öröm ez a Pelivannak és mindenkinek, aki kötődik hozzá. A díjátadóra, a képviselő-testület szeptember 1-jei, városnapi díszülésére a feleségemmel megyek majd, akivel csodálatos házasságban élek harminchét éve.

* A Pelivan nem csak egy cukrászda, a szabadkaiság mellett a család erejét is szimbolizálja. Mi az összetartás és az összetartozás megőrzésének a titka?

— A család maga az élet, nincs még egy ilyen szép intézmény, mint a házasság, a család, a gyermeknevelés. A legnagyobb kegyelem, ha egy olyan ember van melletted, akivel együtt gondolkodtok, együtt lélegeztek. Két gyermekünk született és lett felnőtt ebben a kötelékben, amely a feleségemet és engem összefűz, és a köztünk levő szeretet nem szűnik, nem kopik, csak mélyül. Most nincs itt a cukrászdában, egy hétvégi, vidám női-baráti összejövetelre készülve elment szépítkezni, s íme, érzem, hogy nincs itt, hiányzik.

* A szabadkaiság és az élete lényege tehát a szeretet?

— Igen, az élet nagy örömeinek és a mindennapok kis örömeinek a megélése, az ebből fakadó boldogság és szeretet. A generációm máig tartó összetartásának öröme, találkozásaink, beszélgetéseink, egy rég nem látott ember örömteli megölelése, a Pelivanba betoppanó vendégek, a régi és új ismerősök érkezése felett érzett öröm és hála. Még az is, aki elment Szabadkáról, amikor hazajön, betér hozzánk. Sokan itt ismerték meg a nagy szerelmet, későbbi feleségüket. A Lévay fivérek is visszajáró vendégeink. Egyszer, amikor itt jártak, már hűvös idő volt, mégis kivittük a székeket, kint ültünk, Szilveszterrel és Tibivel, kávéztunk. Nekik ez a találkozás érzelmileg fontos. Pedig mindenhol megfordulnak a világban!

* Van-e valamilyen üzenete a szabadkaiak számára?

— Igen! Szeress, ne háborúzz! Légy boldog, örülj, élj a mindennapokban. Ha az ember a XXI. században bekapcsolja a tévét, csak káoszt lát, félelmet keltő, szörnyű háborúkat, az élet rombolását minden téren. Élni kell! Az életünk véges, találjuk meg a boldogságot magunkban, legyünk, éljünk együtt azzal, akit szeretünk. A nehézségek ellenére nem kell belesüllyedni a magányunkba, ne legyünk visszahúzódóak. Nekem is vannak rossz, nehéz napjaim, pillanataim, hiszen emberi lény vagyok én is, néha apróságok is kizökkentenek, de ez normális, ezek is az élet részei, ez vitathatatlan. Mindennap örüljünk, mosolyogjunk az életnek.