— Nincs az életemben semmi rendhagyó — mondja csöndesen, egy kissé röstellkedve a férfi, és lassú mozdulattal letörli a verejtéket izzadó homlokáról. — Legalábbis abban az értelemben, hogy az mások számára érdekes lehetne. De ha jól meggondolom, a sorsom azt bizonyítja, hogy az életben sohasem szabad elveszíteni a hitet, mindig bízni, hinni kell abban, hogy amit nagyon akarunk, az végül megtörténik. Persze ehhez arra is szükség van, hogy el tudjuk fogadni mindazt, ami általános emberi mércék szerint nem tökéletes, hiszen senki sem hibátlan. Lehet, mindez filozofálásnak hat, de higgye el, éltem eleget ahhoz, hogy nevén tudjak nevezni olyasmit is, amit tíz évvel ezelőtt még fel sem tudtam fogni.

Egy háromgyerekes szerémségi család legidősebb sarja vagyok. A húgom férjezett, de sajnos nem lehet gyerekük. A sógorom elég zárkózott természetű, különös felfogású ember, akivel nagyon nehéz intim dolgokról beszélgetni — így sosem ejtettünk szót arról sem, miért nem fogadnak örökbe gyereket annak ellenére sem, hogy a húgom mindennél jobban szeretne anya lenni. Az édesapám magániparos volt, az öcsémmel a szakközépiskola befejezése után azonnal mellé kerültünk — így lett a kis üzletből családi vállalkozás. És talán ez volt az oka annak, hogy nem siettünk nősülni sem, és először az anyagi feltételeket akartuk megteremteni a családi élethez. A nagy igyekezet közben pedig észrevétlenül múltak az évek. Akkor eszméltünk fel, amikor apám hirtelen meghalt, és kiderült, a vállalkozást nagy hitel terheli, mely — amikor bírósági végzéssel megfizettették — elvitte mindazt, amit több mint tízévi munkával teremtettünk.

Köztudomású, hogy ha az ember elindul a lejtőn, mindig gyorsabban történik minden, mint egyébként. Így volt ez velünk is: rövid idő alatt jószerével nincstelenné váltunk, és nem volt olyan ösztönző erő, amely felébreszti bennünk a túlélési ösztönt. Én már gyermekkoromban is más voltam, mint a többi fiúgyerek: tánciskola helyett hittanórára jártam, szívesen mentem templomba, megnyugtatott az ott uralkodó csönd, béke. Ezért amikor az üzletünk megszűnt, a legtermészetesebb utat választottam, hogy megtaláljam a nyugalmat: ismét templomba kezdtem járni, hétvégenként pedig a vajdasági kolostorokat látogattam. Közben persze az öcsémmel igyekeztünk visszaszerezni a vállalkozás jó hírét is, habár a jelenlegi gazdasági viszonyok között ez egyáltalán nem volt könnyű.

Egy hétvégi vallási kiránduláson ismertem meg egy nálam tíz évvel fiatalabb, rendkívül megkapó külsejű lányt, aki szintén rendszeresen járt ezekre a kirándulásokra. A félénkségét eleinte azzal magyaráztam, hogy nem ismer, de lassan rájöttem — és a barátnője is megerősítette —, hogy gátlásos. Így kerültünk egyre közelebb egymáshoz, és lassan megismertem az életét. Nyolcéves volt, amikor elütötte egy teherautó, és a szerencsétlenség következtében olyan agysérülést szenvedett, hogy szellemileg már nem fejlődött tovább. Fizikailag teljesen ép, ám értelmileg egy gyermek szintjén áll. Közismert értelmiségi családból származik, ám szülei nem tudták kezelni az előállt helyzetet: nem tudták megérteni, hogy a lányuk nem azért viselkedik gyerekesen, mert bosszantani akarja őket, hanem mert nem képes másként reagálni az őt ért benyomásokra. Nem mondhatom, hogy udvarolni kezdtem neki, de ha kirándulásra mentem, mindig az volt az első, hogy a tekintetemmel a buszon ülőket fürkésztem, hogy közöttük van-e. Körülbelül két év után mondtam el neki, hogy szívesen közelednék hozzá, ha ő is akarja. Így kezdődött a családom története…

Biztos voltam benne, hogy nem tévedek, és vele le tudnám élni az életemet. Megismertem a családját, őszintén elmondtam, hogy elvenném feleségül, és a szülei is őszintén beszéltek velem. A vége esküvő lett, pedig az anyám eleinte hevesen ellenkezett. Szerelem? Vallásosság? Talán egyik sem. Éreztem, hogy a mi sorsunk valahol már meg volt írva. Negyedik éve vagyunk házasok, az idősebb fiam lassan betölti a második életévét, a fiatalabb pedig most két hónapos. Igen, anya lett az én gyerekfeleségem, és működik is a család. Igaz, valamennyien derekasan kivesszük részünket a gyermeknevelésből: anyám szinte megfiatalodott, a húgom hétvégente hazajár dadáskodni, az öcsém pedig szinte jogot formált rá, hogy mindig a fiúkkal legyen. Nekünk ez a sorsunk, és sokszor úgy érzem, boldogok is vagyunk, beteljesült az életünk. És mintha a feleségem is felnőtt volna.