Kialakulásuk után minden kapcsolatunk a kötelékciklus említett fázisain keresztül alakul a továbbiakban. Az alapelv az a természeti törvényszerűség, hogy ami elkezdődik, az egyszer véget is ér, ami megszületik, az egyszer meg is szűnik. A kötődés és a kötelék kialakulását mindig a szeparáció — az elszakadás, majd a gyász követi.
Kapcsolataink alakulásának további menete — elszakadás és gyász
Az elszakadás a kötődési állapotban bekövetkező változás, melynek mélyreható negatív hatása lehet, ha nem kezeljük jól. De lehet pozitív élmény is, ha megfelelő időben történik, és ha megfelelően kezeljük. Az elszakadás utat nyit a gyász folyamatának, ez viszont megnyitja az utat az új kötődés felé. És a kötelékciklus innentől újrakezdődik… Bizonyos tekintetben az elszakadás éppen olyan természetes, mint a kötődés. Bekövetkezhet egy perc, egy év vagy akár nyolcvan év után. Amíg nem tudjuk feldolgozni az elszakadást és a gyászt, addig nem leszünk képesek újra kötődni és új köteléket teremteni. A másik lehetséges kimenetele a szeparációnak a kétségbeesés. A kétségbeesés akkor jelenik meg, amikor az emberek úgy érzik, hogy csak abban lelhetnek vigaszt, amit elveszítettek. Ha valóban csak attól vagyunk képesek megvigasztalódni, amit elveszítettünk, óhatatlanul kétségbeesünk. A kétségbeesés fogságában aztán képtelenek leszünk továbblépni a veszítés elgyászolásában.
A gyászmunka folyamat, melynek megvannak a maga szakaszai. Amikor elveszítünk számunkra fontos valakit vagy valamit, az első reakciónk a tagadás — nem hisszük el, hogy megtörtént. A tagadással nem tudatosan a gyászolástól védjük magunkat, ám ez rombolóvá és problémává válik, ha túl sokáig tart. Az érzések hosszú időn át tartó letagadásával a tudattalan gyászolás fázisába jutunk, ez viszont képtelenné tesz bennünket a kötődésre és új kötelékek teremtésére.
A gyászreakció következő fázisa a tiltakozás és a harag. Számos erőszakos és agresszív cselekedetet látunk amiatt, mert az emberek így élik ki a veszteség okozta haragjukat. A legtöbb embert, ha nem erősszakos formában is, de tiltakozásra készteti a veszteség, mert nem akarja feladni azt, ami vigaszt nyújt számára, vagy amihez testileg és lelkileg kötődik. A kötődés elvesztése — fűződjön az személyhez vagy kedvenc állathoz, egy bizonyos célhoz vagy az otthonunkhoz — olyan érzés, mintha egy darabot kiszakítanának belőlünk.
A hiányérzet és a vágyódás fázisában, amely az előző szakasz folytatódásaként jelenik meg, a fájdalom mélyen belülről jön — ilyenkor érezzük azt, hogy sírni kell. A sírás elengedhetetlen és természetes része ennek a folyamatnak a kiteljesedéséhez. Nem kevesen vannak, akik a gyászolás folyamatában képtelenek sírni, így fejezve ki gyászukat. Ennek eredményeként elszigeteltté, magányossá válnak és képtelenné az újabb kötelékteremtésre. Inkább a félelem keríti hatalmába őket. Ezt úgy sikerül csökkentenünk, ha kifelé fordulunk. Ha sikerül megfogni a felénk nyújtott segítő kezet, beszélni az érzéseinkről, akkor a kötelékteremtéssel elő tudjuk segíteni a gyászt. A gyászolás nem történhet magányosan, másokkal együtt kell lezajlania.
Az elfogadást és az elengedést a gyász folyamatában az a lépés jelenti, amikor tudatilag és érzelmileg képessé válunk elfogadni a veszteséget. Belenyugodtunk a veszteségbe, és úgy érezzük, hogy tovább tudunk lépni, tovább tudjuk folytatni az életet. Ugyanez a folyamat érvényes a gyermekeinkkel való kapcsolatainkra is: attól a pillanattól kezdve, hogy megszületnek, néznünk kell, ahogy felnőnek és elhagynak bennünket. Minden fejlődési fázis gyászreakciót vált ki, amit sok szülő nem képes kezelni. Nem tudja megengedni, hogy gyereke különálló egyénné váljon. Ennek következtében a gyerek úgy hagyja el az otthonát, hogy nem képes kezelni az elszakadást és a gyászt, ez pedig gyakran súlyos konfliktusokhoz vezet, mivel az egyik vagy mindkét szülő képtelen elbúcsúzni az adott életszakasztól. Ezért a gyereknek harc vagy agresszió árán kell különállóvá válnia.
Amikor képessé válunk elengedni, képesek leszünk vigaszt és kapaszkodókat, azaz új kötődéseket teremteni. Sok ember megreked a kötelékciklus gyászfázisában, és egy állás elvesztése, egy válás vagy egy költözés után nem képes új kötődések kialakítására. Azt akarja visszakapni, amit elveszített. A veszteség miatti félelem és fájdalom gyakran meggátol bennünket az ésszerű és egészséges cselekvésben. Mint említettük, a legtöbb embert a fájdalom, a félelem és a veszteség elkerülése — nem pedig a jutalom — motivál. A fájdalom kerülése miatt azonban az emberek nem hagyják, hogy keresztülmenjenek a gyász folyamatán, hogy továbbléphessenek. Megrekedve egyes szakaszaiban, érzelmeik fogságában vergődnek, messzire kerülve attól a boldogságtól, amit maguk számára szeretnének.
A feldolgozott veszteség és gyász identitásunk részévé válik, minekutána mélyebben és érettebben tudjuk megélni és használni magunk és emberi kapcsolataink értékeit.
(Folytatjuk)
