Belső látásunk megismerése azért elengedhetetlen, mert vele tudunk emberi kapcsolatokba lépni, és tudatosítani magunkban azt, hogy hogyan érezzük magunkat egy-egy kötelékben. Kapcsolataink mindegyike egyugyanazon ciklusokban játszódik le, kössenek azok bennünket egy másik emberhez, párkapcsolathoz, együttéléshez, munkahelyhez, kedvenc állathoz vagy akár egy tárgyhoz. Van egy kötelékciklus, melynek a mintáját követjük a kapcsolatainkban, még ha legtöbbször nem tudatosan is. A kötődés, a kötelékteremtés, a szeparáció és a gyász egymást követő szakaszai ezek. Bármelyiknek elmaradása érzelmi fogságba taszít bennünket, következésképp konfliktusainkat nyilvánvalóan nem tudjuk sikeresen kezelni.
Kapcsolataink alakulásának menete — kötődés és kötelékteremtés
Kapcsolataink, a kötelékciklus mindig a kötődéssel és a kötelékteremtéssel indul. Ma már egyértelműen bizonyított tény, hogy a kötődési viselkedés az ember veleszületett, a folyamatos biológiai alkalmazkodást lehetővé tevő motivációs rendszere, mely arra készteti, hogy már a legkorábbi életszakaszban kötődést alakítson ki. Nyilván érthető ez, ha arra gondolunk, hogy ilyen fizikai közelséget megteremtő kötődés nélkül nem lenne biztosítva a túlélésünk, amikor még arra egyedül alkalmatlanok vagyunk. Ez a veleszületett késztetés az, ami folyamatosan a társas kapcsolatok irányába vezényel bennünket. Az ember társas lény — tudjuk ezt nagyon jól —, és megszenvedjük a kapcsolatok hiányát, a magányt. A kötődést biztosító személy mellett biztonságban érezzük magunkat, és kialakíthatjuk azt a biztos bázist — erről később majd bővebben is szólok —, amelyre támaszkodva kiegyensúlyozottak lehetünk. Biztonságérzetet meríthetünk belőle, és ennek eredményeképp a jövőbeni nehéz időszakban csillapítani tudjuk a nehézségekből eredő szenvedésünket.
Minden emlős alapszükséglete a fizikai közellét, vagyis az, hogy egy másik emlős közelében vagy jelenlétében tartózkodjon. Ugyanez vonatkozik az emberre is, sőt az emberek fizikai közelsége, kötődése célokhoz, otthonukhoz, állataikhoz vagy hazájukhoz olykor erősebb, mint az emberekhez fűződő. Jól bizonyítja ezt például némely személyeknek a kedvenc háziállatuk iránti erős érzelmi kapcsolata. A kötelékteremtés folyamatában a test, az érzelmek, a tudat és a szellem — egyazon időben, egyazon cél érdekében — egyaránt részt vesz.
A kötődés, ha kialakul, rendre kötelék kialakulásához vezet, melybe érzelmeink mindig bekapcsolódnak. Ezeknek az érzelmeknek a kifejezése része a kötelékteremtés folyamatának. Aki nincs tudatában érzelmeinek, vagy gátolja őket, csak korlátozott mértékben képes köteléket teremteni. A kötelékteremtéshez nyitottságra és rugalmasságra van szükség, képesnek lenni melegséget, elfogadást kifejezni. Egy hideg, kötődésre képtelen ember, aki merev és rugalmatlan, nem képes más emberekre nézni, vagy más embereket megérinteni, képtelen arra, hogy köteléket teremtsen. Ami a tudatunkban van, amit gondolunk, és amit hiszünk, befolyásolja kötelékteremtő képességünket. Aki nem teremt köteléket, az az elszigeteltség állapotában marad. Amikor nem vagyunk képesek a kötelékteremtésre, vagy hagyjuk szétszakadni kötelékeinket, akkor nagyobb eséllyel válunk saját vagy akár mások érzelmeinek a foglyává, túszává.
A kötődést követő kötelékteremtés egy pillanat alatt is bekövetkezhet, és tartós maradhat. Kialakulhat szavakkal vagy nélkülük is. A kötelék állapotában nem érzünk félelmet – az valójában abban a pillanatban tör ránk, amikor a kötelék elszakad, és a kirekesztettség állapotába kerülünk.
A kirekesztettség állapota, az elszigeteltség érzése gyakran oda vezet, hogy az emberek másokban keresik a hibát. Az elszigetelt ember nem kapcsolódik be, nem folyik bele abba, amit csinál. Az elköteleződés hiánya pedig mind az egyén, mind a környezet számára káros következménnyel jár. A felmérések arról tanúskodnak, hogy az emberek többsége nem kötődik érzelmileg a munkájához. Márpedig a munkához való érzelmi kötődés mértéke alapvetően meghatározza a termelékenységet. Ha nem tud kialakulni érzelmi kötődés a munkához, akkor az biztosan a végzett munka minőségének a rovására megy. Megállapítást nyert azonban az is, hogy alapvetően nem a munka jellege a döntő a kötődés kialakulásában, hanem a munkatársakkal, elsősorban a közvetlen felettessel való kapcsolat. Ez az, ahol az érzelmi kötődés vagy létrejön vagy nem.
Sajnos az is igaz, hogy a legtöbb ember, aki elégedetlen az állásával, semmit sem tesz azért, hogy megváltozzon a helyzete. Akik úgy érzik, ebben tehetetlenek, képtelenek a változtatásra, azok gyakorlatilag ennek az érzésnek a foglyai, és amíg azok maradnak, nem lesznek képesek belső látásukat szélesíteni, és észrevenni azokat a változtatási lehetőségeket, amelyek a valóságban rendelkezésre állnak. Amíg érzelmeink foglyai vagyunk, nem tudjuk megtenni a változtatás elindításához szükséges lépéseket, és addig konfliktusaink is megoldatlanok maradnak.
(Folytatjuk)
