— Történetem eltér a rovatban általában megjelentektől. A beszélgetést is inkább egyfajta nyílt levélnek szánom mindazoknak, akik gyakran ok nélkül érzik úgy, nincs sok értelme az életnek — mondja a hetvenen túli asszony irigylésre méltó optimizmussal. — Az életem folyamán annyi mindent megéltem, hogy akár ingyen is osztogathatnám a jótanácsokat. Úgy érzem, elmondhatom, hogy az élet egy csodálatos ajándék, ragaszkodnunk kell hozzá, hiszen az öregkor sem ijesztő, ha meg tudjuk találni a szépségeit.

Ha kutyus volnék, pedigrém volna. Az anyai nagyanyám egy híres, újvidéki gabonakereskedő legidősebb lánya volt, akit a hatalmas szülői házban német nevelőnő oktatott, a nagyapám pedig egy szlovéniai sörgyáros gépészmérnök fia. A pazar lakodalom után a nagymama kérésére Újvidéken telepedtek le, és ott is élték le az életüket. Egy gyerekük született, az anyám, akit nemcsak kényeztettek, hanem úgy is igyekeztek nevelni, hogy az életben minden helyzetben megállja a helyét. A középiskola befejezése után anya szerelmes lett egy katonatisztbe. Néhány év udvarlás után eljegyzés következett, az esküvőre azonban már nem kerülhetett sor, mert kitört a világháború, és a vőlegény az elsők között került a frontra. Így történt, hogy nekem hivatalosan nincs apám, az anyakönyvi kivonatomban is csak az anyám neve szerepel, hiszen az apám úgy esett el, hogy a terhességről sem tudott.

Iskolába indultam, amikor anya férjhez ment, a nagyszülők azonban nem engedték, hogy az új házasságába engem is magával vigyen, mert attól tartottak, a mostohám nem tud majd elfogadni. Úgy nőttem fel, hogy anyámat csak hétvégenként láttam. Egyetemi végzettségem van, és a diplomázás után férjhez mentem egy velem egykorú grafikusművészhez. Igaz, nem voltam halálosan szerelmes belé, de intelligens volt, figyelmes, és bárhol megjelenhettem vele, sehol sem vallottam szégyent. Már közel jártam a harminchoz, amikor megszültem a fiamat, aki mindössze öt napot élt. Nagyon nehezen vészeltem át az elvesztését. A férjemmel néhány év múlva évi szabadságunkat töltöttük, amikor is egy hosszabb távú úszás után — mindketten remekül úsztunk, és imádtuk a vizet — a férjem a partra érve szívinfarktust kapott, és a helyszínen meghalt. Még negyvenéves sem voltam, amikor özvegy maradtam.

Két évvel a férjem halála után méhrákot diagnosztizáltak nálam. A műtét, a kemoterápia, a többszöri sugárzás után a kezelőorvosom azzal bocsátott haza, hogy a műtéttel nem ért véget az élet, igyekezzek minden egyes napnak megtalálni az értelmét, és akkor az élet zökkenőmentesen megy tovább. Úgy érzem, nemcsak megfogadtam, hanem meg is értettem a tanácsot, és állítom: igaz és működik! Újra elkezdtem dolgozni, apait-anyait beleadtam a munkámba, úgyhogy az eredmény sem maradt el. A műtét után eltelt a kritikus öt év — ez az az időszak, amely után a rákbetegek gyógyultnak számítanak. Ekkor ismertem meg egy elvált, csöndes férfit, akit eleinte sajnáltam, idővel pedig megkedveltem, és ennek eredményeként 25 évet éltünk le együtt. Őt is eltemettem. Aki már temetett el olyan embereket, akik közel álltak hozzá, az meg tudja érteni, mit jelent, ha két év alatt a párját, az anyját és a nagyszüleit is utolsó útjukra kell kísérnie, miközben a temetőben már van olyan sírhalom, amelyre virágot visz. De hála az égnek, minden újabb sorscsapás után — akárcsak a főnixmadár — újra tudtam kezdeni az életet. Már közel jártam a hetvenhez, amikor egy igazi szerelmet is megélhettem. Persze már másként, mint a fiatalok, de szép volt, új értelmet adott a „napsugaras őszömnek”, és annyi év után még pillangók is repkedtek a gyomromban. De ezt a szerelmet is csak azért adta nekem az Úr, hogy tudjam: sosem szabad feladni, nem szabad céltalanul élni az életet. Hiszen minden időszaknak megvan az értelme, csak meg kell találni.

Eladtam a kétszobás lakást, megvettem ezt a kisebbet, a fennmaradó pénzt a testvérem gyerekeinek adtam, hiszen nekem elég a nyugdíjam. Minden áldott nap van valami programom: hetente háromszor tornázni járok, már két nyelvtanfolyamot is elvégeztem, a még élő barátnőimmel rendszeresen ápolom a kapcsolatot, újságot olvasok, takarítok, mosok, vasalok. És mindennap főzök, sőt, meg is terítek magamnak. Mindennek megadom a módját. Mert könnyebb ugyan az asztal sarkánál ülve egy kislábasból bekapni a néhány napos maradékot, hiszen így még mosogatni is alig kell, de ha már itt vagyunk, élünk és érezünk, akkor miért is adnánk alább, és tennénk másként, mint húsz évvel ezelőtt?!