Szerbiában az utóbbi évtizedekben egyre gyakrabban kérik számon nemzeti közösségünktől a lojalitást, a hűséget. Tőlünk, akik közül nagyon sokan (mint a XX. század utolsó éveiben kiderült) hontalanként is - mert magyar állampolgárságunkat elhallgatták, felfüggesztették, a jugoszláv államalakulatban pedig nem jegyeztek bennünket - kényszerbeszolgáltatói, rendszeres adófizetői, építői és katonái voltunk az országnak. Hűséget kérnek tőlünk, miközben nyolcvanhét éven keresztül eredményesen rendezték át értékrendünket, és még eredményesebben semmisítették meg vagy hagyták megsemmisülni értékeinket: templomokat, kastélyokat, arborétumokat, emlékműveket. Hűséget kérnek tőlünk, miközben több, hit- és lelkivilágunk felett őrködő templomunkban rendszeressé vált a kétnyelvű szentmise. A lélek az értékek észlelésében valóságos, az értékek pedig a lélek által valósulnak meg - írja jegyzetében Gáspár Csaba László vallásfilozófus. Ha a lélek nem észlel értékeket, akkor elsorvad; ha viszont elapad a lélek ereje, nem képes észlelni az értékeket. Amiként az érzékszervi érzékelés a gyakorlásban finomodik, hasonlóképpen a szellemi-lelki észlelés is a gyakorlás erejében bontakozik ki. Erre a különleges viszonyra épül a pedagógia és a nevelés, melynek során az érzékszervekkel rendelkező embergyerek megtanul helyesen érzékelni és lelkével helyesen észlelni, mégpedig úgy, hogy előzetesen megválogatott érzék- és értékvilágot állítanak elé, hogy azt érzékelje és észlelje, s így kibontakoztassa személyes érzéki-értelmi valóját. Márpedig minden megnyilvánulás - a közszereplők és a családon belül a szülők viselkedése, magatartása is - nevelő hatású, és nemcsak a környezetét éppen megtapasztaló gyermek számára. A tömegtájékoztatási eszközök híranyagaitól kezdve a riportokon és interjúkon át a képanyagokig az előzetesen megválogatott érzék- és értékvilág sugalmazását szolgálja. A lojalitás, a hűség túllihegésében viszont nálunk odáig jutottak, hogy már akkor is rá hivatkoznak, amikor temetőinket forgatják fel, gyalázzák meg, vagy az indulófélben levő magyar televízió alig hatvanperces adásában betegesen ügyelnek arra, hogy a hét megszólaltatott riportalany közül csupán három legyen magyar. Kimondatlanul is érzékeltetve ezzel, hogy a többségi nép értékesebb, mi pedig, ha még nem tartozunk közéjük, tanuljunk meg némán tűrni, és példát venni a vegyes házasságban élőkről, a szerb iskolában járó magyarokról, a gyermekeiknek idegen nevet adó szülőkről, mindazokról, akik nem a magyar nemzeti kultúrából táplálkoznak. Mondhatnánk akár úgy is, hogy jóllehet manapság egyre több ember eleve kereszténynek születik, mégsem lesz soha valójában azzá, amennyiben a hite nem minden esetben tudatosan átélt, megértésre törekvő megtérés eredménye.
Közszereplőinknek, a közelgő januári választások után pedig majd a magyar nemzeti közösségünk által mandátumhoz jutott politikusainknak is végre meg kellene tanulniuk: a demokrácia fogalmával párhuzamosan a lojalitás fogalma is változott. A lojalitás ma már nem érzelmi kérdés csupán, hanem egy olyan szerződés, amelyet mindkét félnek közmegegyezés alapján alá kell írnia. Mert - mint egy dublini nemzetközi kisebbségvédő iroda vezetője, a marosvásárhelyi születésű Bíró Anna Mária rádióinterjújában elmondta - a kisebbségek ma már nem fogadják el, hogy csak azért, mert valahova születtek, lojalitással tartoznak. Kapni is akarnak valamit cserében a lojalitásukért, és ezt szerződésben kívánják rögzíteni. Amennyiben ez nem történik meg, a kisebbségek nem lesznek lojálisak. Többféleképpen nyilvánulhat ez meg.
Palesztina vagy Észak-Írország esetében nagyon-nagyon erőszakosan, de ugyanakkor lehet ez csendes tüntetés is. Az egyik kézenfekvő példa a kosovói albánok magatartása, passzív rezisztenciája. Egyszerűen nem voltak hajlandók a lojalitásnak bármiféle formájában is megnyilvánulni. Kivonultak, tehát passzív ellenállásba kezdtek.