Lefeküdtem aludni. Kicsit kóvályogtam, ahogy felmentem a lépcsőn, de utána valósággal repültem kis magánlakásom ágyazott szegletébe. A szobámba külön lépcső vezet, csak az udvarról lehet megközelíteni. Egy emeleten aludtam. Mindig. Beburkolóztam a hálózsákomba, betakartam magam, és imádkoztam. Éreztem valamit. Valamit, ami nem jó.

Csend volt, mint úgy általában éjszaka. De hisz egyedül a szobában nem várhatok tapsvihart! Bebugyolálva próbáltam elaludni, de egyszer csak nem kaptam levegőt. Hanyatt feküdtem, a mellkasomon pedig egy gyönyörű, latin lány ült szép, kerek idomokkal.

— Mondtam, hogy nem bírod majd. Hogy üljek rá az arcodra, ha még a mellkasoddal sem bírod?

Forró volt a homlokom.

— Na… — azzal széttette lábait. — Én mondtam neked, hogy kétféleképpen fekszem le veled.

Kezdtem elhinni, hogy valóságos. A szoba, a földgömb, a polc, a lámpa, minden ugyanolyan volt.

— És… mégis hogy? — kérdeztem nehéz levegővételek közepette.

— Vagy tetszel nekem, és úgy rögtön, magamtól, vagy fizetsz. A lelkeddel.

Megijedtem.

— Tekintve, hogy nem tetszel, rögtön köhögheted is ki azt a sötét kis 27 grammodat!

Ezért mondom mindig, hogy vigyázni kell a szép lányokkal. Ki tudja, lehet, hogy valamelyik meg akar ölni. A lány nevetett, feje teljes kört tett meg a nyakán, és hófehér lett. Szája végigrepedt a füléig, és a haja égnek állt. Leesett rólam a földre, kigurult a szoba nyitott ajtaján, majd lezuhant a teraszról.

— Ezt nem úszod meg… — hallottam hangját a fülembe suttogni.

A karórám 2 óra 30 percet mutatott. Félelmemben a takaróm alá bújtam. Félek a fél háromtól, mert az köztudottan a szellemek órája.

— Ez csak egy lázálom, nem lehet igaz. Nem lehet igaz! — nyugtattam magam.

— Hát persze, hogy nem lehet igaz — szólalt meg valaki. A karórámra néztem, ami már fél négyet mutatott. — Lázas vagy, honnan is lehetne ez valóság?

Kibújtam a takaró alól. Csak az utcai közvilágítás fénye derengett a szobában, meg egy öltönyös férfi csillogó nyakkendője.

— Nyugodj meg, én nem bántalak — mondta, és rágyújtott egy szivarra. — Tudom, nem kéne bent szivarozni, de nem is szivarozok — érdekes módon nem éreztem a kifújt füst szagát. — Ez sem valóság. Lázas vagy.

Szótlanul ültem fel az ágyamban. Az öltönyös ember a szoba másik végében foglalt helyet. Nem tudtam, hogy milyen széken, mert ami a szobámban volt, az mind ott sorakozott az asztalnál. Csíkos mellényt és nadrágot viselt. A hózentróglija átütött az öltözetén. A zakója és a szövetkabátja poros volt, akárcsak a szövetsapkája. Leemelte és leporolta. Miután visszatette a fejére, lakkcipőjével koppintott egyet, és lehajolt a dohos aktatáskájáért. Ekkor láttam meg frissen borotvált arcát.

— Most meghalok? — kérdeztem kétségbeesetten.

— Ó, még korántsem! — vigyorgott. — Az majd később jön, de ne aggódj, eljön majd. Én csak az elöljárója vagyok. Ő valóságos lesz! A valóságos káosz! — egy papírt vett elő.

Éreztem, hogy egy szörnyről beszél, talán a halálomról. Izzadtam, csak nem tudtam, hogy a láztól vagy a stressztől.

Az öreg Hold sarlója csikorogva karcolta végig az ég alját. A halálom kántálta az egész világ. Táncoltak a fák, gurultak a bokrok. Kinn heves szél támadt, ágak csapkodták az ablaküveget.

— Hát akkor, engedelmével, én most elmennék — visszatette a papírt a táskájába, kettőt koppintott a cipőjével, és felkelt. — Kellemes kikapcsolódást kívánok Önnek! S ne feledje: ezek csak lázálmok!

Kiment a szobából. Elegánsan, jó tartással. Elveszett az éjszakai sötétség bugyraiban. A fürdőszobámból kijött valaki. Én voltam az. Teljes egészemben. Kicsit meglepődtem, mert ilyen félénknek nem láttam még magam.

— Csongi! Csongi, gyere ide!

— Te… Te ki vagy? — kérdezte dadogva.

— Én te vagyok. Te csak egy lázálmom vagy, ne ijedj meg!

— Csak egy lázálom? Úgy gondolod, hogy „csak” és kizárólag egy lázálom vagyok? — vörös lett a feje. — El kell szomorítsalak… Én a jobbik éned vagyok! Te csak egy illúzió vagy, amit a világ lát! — ekkor előhúzott egy tőrkést a háta mögül. — Látod itt ezt? Ez itt az a kés, amit a nagyapád szerzett neked. Megtanultad már használni? Há? Megtanultad? — a szeme vérben forgott. — Nem, mert egy gyenge szar vagy! Semmire sem vagy képes az életben! Majd nagy poéta leszel, ha-ha! Meg olimpiai bajnok! Hallod te magad néha? Nekem kéne élnem, nem neked, te szánalmas, gyenge maszk!

Ekkor elindult felém. A fák az utcán tomboltak. Fülsértő hegedűszót hallottam a háttérben. Meg kell ölnöm magam? Ez lenne az igazi énem? Milyen gyarló is az ember! Mivel érdemeltük ki, hogy ilyenek legyünk? Gyűlölködünk, utáljuk a másikat, ám sokszor csak magunkban kellene helyre raknunk a dolgokat. Döntöttem.

Szédelegve felálltam, és tántorogva elindultam a hasonmásom felé. Ő már a kést lendítette, én meg széttártam karjaim, és megöleltem. A kés belemélyedt a hátamba. Nem éreztem semmit, csak hogy fázik a lábam. Egy vértócsa közepén álltunk, mezítláb. Ekkor a másik énem és a vértócsa is köddé vált. Az ágyamban feküdtem, s édesanyám borogatta a homlokom. Disznózsírral volt bekenve a talpam, ezért volt hideg.

— Rendben leszel, Kincsem! Meg fogsz gyógyulni. Ne félj, nem bánt senki sem — így ápolgatott engem.

Milyen jó is, hogy az embernek gondoskodó édesanyja van! Hordozza őt a méhében, megszüli, szoptatja, felneveli, szereti őt a világon mindenkinél jobban, gondoskodik róla, érte él. Csak tudja, mi a furcsa, Doktor Úr? Az, hogy én egész életemben árva voltam.