Germán Istenek itala volt - a mézbor

Csupa méz az életük! - stílszerűen így is kezdhetném Török Attila és Erzsébet bácsfeketehegyi méhészek történetét, de nem szeretnék a nagyotmondó hírébe kerülni, hiszen ami igaz, az igaz: asztalukon valóban mindennap ott van ez a csodálatos természetes gyógyszer (minden fellelhető formájában), de azért bajuk, problémájuk nekik is, mint mindenkinek, bőven akad, s bizony, nem mindegyikre hat gyógyírként ez a csorgó arany.
A méhészet iránti vonzalmat Attila gyermekkorában szívta magába apja, Török Károly mellett, aki már több mint negyven esztendeje ennek a hobbinak a rabja. Aztán később, az inflációs és a háborús időkben kiderült, nemcsak kedvtelésnek jó ez a szakmaismeret, hanem megélhetési forrásnak is. A három Török fiú közül a két idősebbnek az apa mindenesetre a házasságkötésük alkalmával kezdeti tőkeként 40 méhcsaládot ajándékozott.
Attila és Erzsébet is ezzel az ,,útravaló"-val kezdett a családi fészekrakáshoz 1993-ban. Attila akkor még ugyan munkaviszonyban volt a Žitokombinat malomiparnál, de mivel nem sokkal később igen súlyos műtéten esett át, rokkantnyugdíjba kényszerült. Hát ebből a juttatásból bizony egy négytagú család - mert időközben ,,megérkezett' közéjük Csenge és az ifjabb Attila is - igen szűkösen éldegélhetett volna.
- A mi családunk nem foglalkozott ilyesmivel, de miután megismerkedtem a férjemmel, ő fokozatosan beavatott a méhészet titkaiba. Nincs ebben semmi ördöngös dolog. Amikor az ember leküzdi a kis fullánkosok iránti félelmét, azaz megérti és megszokja viselkedésüket, máris úgy érzi, egy csodálatosan szép, élő mesefolyam kellős közepébe pottyant - kelti fel egyre jobban érdeklődésemet és lelkesedésemet Erzsébet. - A vándorméhészet olyan, mint a nomád állattartás: az ,,állatállomány' maga diktálja a munkatempót. A téli ébredés után kimegyünk a természetbe, és végigjárjuk a mézelőhelyeket. Míg egy-egy állomáson a méhek dolgoznak, addig a mi feladatunk csak az, hogy felügyeljünk egészségükre, háborítatlanságukra. Amíg figyeli őket az ember, bizony sok mindent meg is tanulhat tőlük. A szorgalom mellett a rendszeretet, a fegyelem, a pontosság, a ragaszkodás, az összetartás és kitartás, az alázat, a szerénység... mind-mind jellemző rájuk. Ugyanakkor minden méhcsalád egyedi...
Attila - mintha csak egy méhész szakkönyv lapjait ütöttem volna fel - minden kérdésemre pontosan, folyékonyan felel. Mivel kíváncsiságom kiapadhatatlan, időnk meg persze véges, csak nagy vonalakban járjuk körül a témát.
- Ahogy kitavaszodik, átnézzük a kaptárokat, hogyan vészelték át a családok a zimankót, s kezdjük felkészíteni őket az évi munkára. Mivel a téli hónapokban legyengülnek a méhek, ezért hát első állomáshelyünk egy Duna melletti kis füzes, ahol az ott gyűjtött nektárral, virágporral felerősítik magukat. Itt születik meg a munkásméhek első nemzedéke, s itt kezdődik meg a rajzás. A násztáncra és a ,,lakodalmas menet'-re nagyon oda kell ám figyelnünk, mert ha nem fékezzük meg a dáridót, elveszíthetjük a családokat. A gyümölcsfák és a repce virágzása kínálja az első méztermést, majd pedig májusban az akác. Ekkor már sátrastul fenn vagyunk a Fruška gorán, mert naponta ellenőrizni kell, van-e hordás, kell-e a családoknak víz, nincs-e valami rendellenesség. Hogy hányszor és milyen eredménnyel pörgetünk, az az időjárástól függ. A köd, az eső, a szárazság nagy károkat okozhat a hozamban - magyarázza Attila.
A Török család évente kétszer-háromszor pörget, mint általában a többi méhész. Az évi átlagtermésük kaptáronként kb. 25 kiló méz, amit a verbászi piacon és a különféle mezőgazdasági és terménybemutató kiállításokon igyekeznek értékesíteni, mert a nagybani eladás nem hoz hasznot. Jóllehet az utóbbi években több méhész érdekszervezet is létrejött - Attila és Erzsébet szinte mindegyikbe betagosodott, mert így tudnak kapcsolatra, ismeretségre és szakmai tapasztalatra szert tenni -, a méztermelők nálunk még mindig nincsenek kellőképpen elismerve és megbecsülve. Kölcsönt a továbbfejlesztésre nem igényelhetnek, saját maguknak kell hát kiszorítaniuk az évi költségvetésükből az újabb beruházáshoz szükséges összeget.
- Az egyik esztendőben leégett egy kocsink. Bár kaptunk a szülőktől támogatást, meg Attila készítette el saját kezűleg az új kaptárokat, lemezeket, azért ez mégis nagy érvágásnak számított nekünk - mondja Erzsébet.
- Jelenleg 120 méhcsaládunk van. Ahhoz, hogy gazdaságosan termeljünk, 200-300 kaptárra lenne szükségünk. Hát igyekszünk, igyekszünk felfejlődni... - teszi hozzá bizakodón Attila, mert az is egyértelmű, hogy a méhészek, így Törökék is eredendően optimisták, nyugodtak és víg kedélyűek.
Talán a mézbortól? - incselkedem vendégfogadóimmal, hisz most már elárulhatom: igazából e termék végett kerestem fel őket. Egy táborban ízleltem meg a furcsa nedűt, s mivel az a hír járta róla, hogy különleges eljárással készített természetes ital, amilyet valaha a germán istenek is előszeretettel fogyasztottak, hát felkeltette érdeklődésemet.
- A történészek szerint az egyik legősibb szeszes italnak számít a mézbor. Területünkön az 1800-as években bukkant fel először, amikor a filoxérajárvány tönkretette a szőlőskerteket, ám egy magyar báró gondolt egyet, s a mézből gyártott bort. Báró Ambróczy receptjei mindenki által elérhetőek, nem titkosak. Hogy csak kevesen kaptak kedvet a kísérletezésre, az azzal magyarázható, hogy a mézbor előállítása elég babramunka, és kétes kimenetelű. A méz ugyanis természetes gombaölő szer, tehát ellenáll az erjesztésnek. Az alaprecept különben nagyon egyszerű: a mézet egy a háromhoz arányban vízzel kell feloldani, majd borélesztővel elindítani az erjedést, s aztán várni, mi lesz belőle. Ha nincs résen az ember, megecetesedhet, zavarossá válhat. Apám is készített már mézbort, csak úgy, házi használatra, mi pedig most ezzel akarunk betörni a piacra. Az első visszajelzések nagyon jók - mondja szerényen Attila.
Reklám ide, reklám oda: aki szereti az édes asztali bort, az feltétlenül kóstolja meg! Az ókori germánok szerint testi-lelki gyógyszer. De óvatosan ám vele! Mert itatja magát...