<cim>Jövőre is találkozni kell!
Tóth Tibor
2007.08.15.
LXII. évf. 33. szám

A közelmúltban, egy tikkasztó péntek délután örökifjú urak és hölgyek megható találkozásától, élénk beszélgetésétől, vidám kacarászásától volt hangos a gunarasi Dózsa György Általános Iskola udvara. Ünnep volt ez az 1956-ban és 1957-ben végzett generáció számára, rég nem látott osztálytársak, egykor...

A közelmúltban, egy tikkasztó péntek délután örökifjú urak és hölgyek megható találkozásától, élénk beszélgetésétől, vidám kacarászásától volt hangos a gunarasi Dózsa György Általános Iskola udvara. Ünnep volt ez az 1956-ban és 1957-ben végzett generáció számára, rég nem látott osztálytársak, egykori padtársak borultak egymás kebelére, s elevenítették fel a fél évszázados emlékeket: az izgalmas felelések és a ravasz puskázások történetét, a jó és a rossz osztályzatok kiváltotta öröm és bánat hangulatát, a néha derékig érő hóban megtett út viszontagságait... Örömünnep volt ez nemcsak a megjelent húsz személy, hanem az egész falu számára is, hiszen Gunarason első alkalommal került sor 50, illetve 51 éves osztálytalálkozóra.
Az összejövetel a Kisboldogasszony-templomban kezdődött, ahol Vreckó Ferenc helybeli plébános celebrált szentmisét, majd az egykori történelem-, illetve zenetanárnő, Faragó Kancsár Eszter osztályfőnöki órát tartott volt diákjai számára. A társaság ezután a Paprikás Étterembe vonult, s a társalgás - kitűnő zene és ízletes vacsora mellett - egészen a hajnali órákig tartott.
A találkozó ötlete Patyerek Rózsa és Szokolainé Sípos Erzsébet nevéhez fűződik, akik időt és energiát nem kímélve fáradoztak azon, hogy emlékezetes maradjon e nap minden részvevő számára.
- 1957 májusában fejeztem be az általános iskolát, s nagy örömömre szolgál, hogy az osztály akkori tizenhét diákjából tizenhárman ma is megjelentünk. Szinte minden tanulónak más-más az egyénisége és a jelleme, ennek ellenére a vita és a veszekedés messze elkerült bennünket. A templomnál levő iskolába jártunk, a mostani 1957 szeptemberében nyitotta meg kapuit, mi pedig előtte néhány hónappal fejeztük be a tanulmányainkat. Középiskolába nem jártam, az általános iskola után azonnal munkába álltam, majd férjhez mentem Mileševóra, 38 évig mezőgazdasággal foglalkoztunk. 2001 nyarán jöttem vissza újra Gunarasra, földműves-nyugdíjas vagyok, kukoricát és búzát még mindig termesztek, állattenyésztéssel azonban már nem foglalkozom. Egyedül élek, de, a barátnőknek és az ismerősöknek hála, eseménydúsan telnek a napjaim - mondja Patyerek Rózsa.
Jónás Ilona szintén kellemes emlékekkel tekint vissza az általános iskolás éveire, számára talán még nagyobb öröm volt újra látni a régi arcokat, mivel 1965 óta Svédországban él.
- Gunarasról Óbecsére kerültem középiskolába, ott vendéglátó-ipari szakon végeztem, majd egy hotelben helyezkedtem el. Az első férjem óbecsei volt, egy kislányunk született, majd a válásunk után Svédországba kerültem. Malmőben, egy sörgyárban technikusként dolgoztam, majd férjhez mentem egy horvát férfihez, akitől szintén született egy kislányom. Ma már négyszeres nagymama vagyok, ugyanis a kisebbik lányomnak van egy 17, illetve 6 éves fia, valamint egy 15 éves lánya, az idősebbik lányom pedig egy 16 éves lány boldog édesanyja - tudom meg tőle.
Faragó Kancsár Eszter a tablón lévő tanárok közül az egyetlen, aki még megjelenhetett e találkozón. Ezt mondja:
- A tanulók nagyon szorgalmasak voltak, s velük együtt én is szorgoskodtam. E két generáció bőven kivette részét a parkosítási akciókból is. Az iskolaudvarban található öreg fákat ők ültették. Az új iskolaépület is akkor épült, amikor ők végzősek voltak, s az építkezés nyomainak az eltüntetésében szintén derekasan helytálltak. Mindannyian megtalálták az életben az arany középutat, elégedettséggel tölt el, hogy jó családapákká, családanyákká váltak. A 90-es évekig volt értelme a szorgalmas munkának. Azóta csak reménykedhetünk, hogy a gazdasági élet újra fellendül. Madách Imre ,,ember, küzdj és bízva bízzál gondolata jutott eszembe, hiszen ez generáció velem együtt rengeteget küzdött.
Brasnyó Imre 1956-ban fejezte az általános iskolát. Tizennégyen kezdték az osztályt, a találkozóra pedig heten jöttek el.
- A szülőfalumban maradtam, a szüleim földműveléssel foglalkoztak, így nekik segédkeztem. Később édesapámtól átvettem a gazdaságot, most a fiammal együtt vezetem. A földművelés mindig nagyon nehéz munka volt, de manapság talán a legnehezebb. Időközben megnősültem, két felnőtt gyermekem - egy lányom és egy fiam - van. Az iskolában nem kellett túl sokat tanulnunk, habár a gyereknek a tanulás mindig nehezére esik. Akkoriban a befejezett középiskola még jelentett valamit, manapság azzal már csak kapálni lehet - fogalmaz Brasnyó Imre.
Az Adán élő Apró Lajos a hatodik osztály után érkezett Moholról Gunarasra. Rendkívül összetartó osztályba került, a társai azon nyomban befogadták, gyakran még szórakozni is együtt jártak.
- Az iskola nem lett volna nehéz, de mindannyian parasztgyerekek voltunk, így a tanulásra szinte alig maradt időnk. Hajnalban vittem az ébresztőórát a földre, s amikor jelzett, abbahagytam a kapálást, és mentem az iskolába. Naponta kénytelen voltam 6 km-t gyalogolni az iskoláig és vissza, gyakran bokáig érő sárban, derékig érő hóban. Keményen dolgoztattak bennünket, így tanulni csak este, petróleumlámpa mellett tudtunk - emlékszik vissza Lajos.
Apatinban fejezte be a mezőgazdasági-gépészeti középiskolát, majd hazatért, s ösztöndíjjal bejutott a Július 7-e Mezőgazdasági Birtokra. A kötelező katonai szolgálat letöltése után az adai Potisjében dolgozott, majd főnöki állást kapott a Halász József kombinátban. A házasságkötés után, 1969-ben a németországi Ulmba került, s 20 év alatt több szakma fortélyait is elsajátította. 1987-ben tért vissza a Vajdaságba, pillanatnyilag Adán egy alkatrészgyártó műhely tulajdonosa.
- Tavaly is mondtam a kollégáknak, hogy szervezzék már meg a találkozót, hiszen ők itt élnek Gunarason, nekik könnyebb. Jó érzés látni az egykori osztálytársakat, van, akit 50 év után most láttam először. Ha még egyszer fiatal lehetnék, nem mennék el innen, mert ha az ember iparkodik, akkor itt is megtalálja a számítását - mondja Lajos.
Beszélgetőtársaim egybehangzó véleménye szerint ezentúl évente találkozniuk kellene.
S bizony az örökifjak örömét, a munkában megfáradt derék emberek boldogságát látva, kétség sem férhet hozzá, hogy érdemes volna.
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..