A gondos szülők — mit tehettek mást — orvoshoz vitték. Különféle doktorok vizsgálták, de sajnos nem tudták megállapítani a baját. Emőke pedig nőtt, nőtt, de nem szólalt meg. Anyukája, aki mindig vele volt, sokat mesélt neki a képeskönyvekből, magyarázott, énekelt, de mindhiába.

A lánynak már a harmadik szülinapja közeledett. Mivel ajándékozzuk meg? — törték a fejüket a szülei. Tőle nem kérdezhették meg, hiszen úgysem kaptak volna rá feleletet. Meghányták-vetették a lehetőségeket, majd végül elhatározták, hogy egy titokzatos játszótárssal lepik meg.

Felvirradt a nagy nap, a harmadik születésnap. Emőke nem mutatta izgatottság jeleit. Mint minden egyes napon, felöltötte a kikészített ruháit, megmosakodott, reggelizett, és kiment az udvarba. A füvön egy hatalmas csomag várta. Mivel ezt nagyon szokatlannak és különlegesnek találta, elindult feléje. Amikor odaért, kétszer is körüljárta. Végül megállt mellette, és csak állt, álldogált tágra nyílt szemekkel. Apu és anyu kérdezgették, találgatták, vajon mi lehet benne.

A kislány csak hallgatott. Ekkor anyu kioldotta a csomagon levő szalagot. Valami mocorgás, dobbantás, mozgás hallatszott — nem is egyszer, hanem sokszor. Apu elkezdte nyitni a dobozt. Előbb felülről, mire szinte ijedt szaladgálás lett hallható. Emőke egy kissé hátrálva, anyuhoz bújva, ijedten nézett. Apu végül nagy bátran levette arról a valamiről a dobozt. Emőke hangosan felkiáltott: nyuszi, nyuszika, egy fehér nyuszika! Szája nevetésre nyílt, boldogan közeledett a ketrecben lévő állathoz, hiszen ismerte őt a képeskönyvéből.

Apu örömmel nyitotta ki a ketrec ajtaját, melyen óvatosan, elővigyázatosan, egy kissé félve bújt ki a nyuszika. Anyu csak állt, és könnyezett: örömkönnyeket hullajtott, hiszen Emőke megszólalása a csodával volt határos. Pedig igaz volt.

A szülinap nagy örömben telt el. A kislány szinte megszakítás nélkül mesélt a játszótársának, az ajándékba kapott nyuszikájának. Nyuszimuszi lett a neve. Ezentúl két születésnapot ünnepelünk majd — jelentette ki anyu a véget nem érő szóáradatban.

Ezt az örömet a doktor bácsival is meg kellett osztaniuk. Másnap a nyuszikával együtt el is mentek hozzá. Ő is nagyon megörült a változásnak, a kislány megszólalásának. El is határozta, hogy az ő gyermekkórházának udvarában is létesít majd egy kis állatkertet. Úgy gondolta, ha Emőke megszólalásában segített Nyuszimuszi, hátha más beteg gyermekek gyógyulásában is szerepet vállalnak az állatok.

A doktor bácsi azonnal elkezdte a tervezést. Azon az éjszakán jóformán le sem hunyta a szemét: rajzolt, írogatott, számolt. Reggelre már tudta, mit kell tennie.

Segítségül hívott ismerős mestereket, hogy készítsék el az állatok lakóhelyét, másokat megkért, hogy ajándékozzanak megfelelő állatokat, megint másokat pedig arra, hogy rendszeresen hozzanak megfelelő állateledelt. Sőt, önkéntesek is jelentkeztek, akik a tisztaságról szerettek volna gondoskodni. Néha az állatok is megbetegedhetnek, de szerencsére egy állatorvos is felajánlotta szolgálatait.

A munka tehát megindulhatott. Mindenki tette a dolgát, és hamarosan valóra váltak az elképzelések. A segédorvosok, vagyis az állatok is megérkeztek, benépesítették a kórház udvarát — a kis páciensek, a beteg gyermekek hada fogadta őket. Az adakozók büszkén vezették, vitték állataikat a kijelölt helyre. Érkeztek bárányok, kecskegidák, hosszú szőrű kutyák, macskák, libák, kacsák, tyúkok csibéikkel, nyuszikák, tengerimalacok, sőt akváriumban színes halacskák, békák és teknősök is. Utóbbiakat a fekvőbetegek szobájába vitték — hadd vidítsák fel az ott lévő gyermekeket, és hozzanak nekik örömet, gyors felépülést.

És képzeljétek, minden gyerek más állathoz közeledett. Voltak, akik a bodor szőrű bárányt fogták körül, simogatták, ölelgették, és nevetve ugrottak el, amikor a bari is megugrott. Mások a kutyát simogatták, és ő örömmel tűrte. A cica sem maradt árván, őt is simogatni kezdték nevetve, hívogatva: cicc-cicc cica, cickom cilu — mondogatták. A cica mindezt dorombolással, a gyerekekhez simulva viszonozta. A kecskegidák vidám ugrabugrálásba kezdtek, szinte akrobatamutatványt adtak elő. A gyerekek tágas körgyűrűt alakítottak ki körülöttük, nagy helyet hagyva a vidám szökdécselőknek. Pompás mulatság volt nézni őket. Amikor a gidák kifáradtak, és csendesebbek lettek, jólesett nekik a simogatás, melyet szelíden tűrtek.

A libáknak, kacsáknak, tyúkoknak csibéikkel együtt is akadt sok nézőjük. Érdekes volt hallgatni gágogásukat, a kárálást, a kotyogást, a csipogást. Közben persze lépkedtek, kapirgáltak, totyogtak. A gyermekek vidáman kezdték el utánozni őket, mire ők még hangosabbak lettek, túl akarták harsogni a gyerekeket.

A doktor bácsi a szülőkkel és a jelenlevőkkel együtt alig ismert rá az eddig szomorkodó, szorongó kis betegekre. A fájdalmakkal küzdő kicsik vidámak, mozgékonyak, beszédesek lettek, mintha meggyógyultak volna. Persze, ez csak a látszat volt, de mégis nagyon biztató, hiszen ha egy kis időre is, de elfeledték a bajukat. A doktor bácsi pedig mélyen elgondolkozott mindezen. Szemmel látható lett a nagy változás a kis páciensek hangulatában, így a gyógyulásukban is. Aki vidám, annak több kedve van játszani, gyógyulni — mondta a doki. És még valami érdekeset, illetve fontosat is észrevett: azok a gyerekek, akik azelőtt szótlanok voltak, keveset beszéltek, most beszédesek lettek. Akik eddig túl mozgékonyak voltak, azok a kutya, a macska, a nyúl és a teknős mellett megnyugodtak. Akiknek a figyelmük úgy röpdösött, mint a lepke, azok az akvárium halai, a békák mellett figyelmesebbek lettek, hosszan nézték azok mozgását, úszkálását, viselkedését. A fejfájásra panaszkodóknak a tengerimalacok rágcsálása, vidám szaladgálása segített.

Híre ment, hogy ebben a kórházban sokkal gyorsabban gyógyultak meg a járó- és a fekvőbetegek, ehhez pedig a doktor bácsi gondoskodásán kívül nagymértékben hozzájárultak az állatasszisztensek is. És annak is híre járt, hogy a meggyógyult, hazatérő gyermekek közül sokan választottak maguknak állatjátszótársat.

Nyitókép illusztráció: depositphotos.com