„A barátság kedveseim: visszafojtott sírás
És ezzel zárom is soraim.
Végül annyit még: a pitypangra ráfújtam
Annyit mondhatok így múlik az életünk”
Ez a Cseh Tamás-dalszöveg-részlet áll az egyik válogatás-CD-n, melyet tőle kaptam. „Olyan hangod van, mint Beth Hartnak, tőle is van rajta néhány dal, hallgasd meg” — mondta. Én pedig akkor arra gondoltam, ki az, aki manapság CD-t ír? Ki az, aki ceruzával verseket másol papírra? Ki veszi a fáradságot minderre? S egyáltalán, van-e nekem otthon CD-lejátszóm? És hogy mennyire szeretem a Vöröst, hogy ilyen. Amíg a dalokat és a verseket válogatta, addig is arra a másikra gondolt, akinek készítette. Ezt felejtjük el mi, az új generáció. A másokra gondolást. Egy kicsit akkor gondoljunk most rá. Vörösre. Mert különleges ember volt Vörös László, és sokunk életében volt fontos figura. Vajdaság bölcs indiánja.
Nem láttam naponta Kispiac utcáin, nem küldözgettünk szmájlikat online, de minden egyes találkozásunk emlékezetes. Ha valahol kiszúrtam őszes, göndör kobakját, már előre örültem. S azt hiszem, ilyenek a legendák, ilyenek a nagy emberek. És ő az volt. De mit voltozok itt, kedves barátaim, Vörös most is egy legenda.
Fotó: Klotz Miklós
Ha valaki éjjel 3-kor kopogtatott be hozzá, nem kérdezte, miért ilyen későn, sem azt, hogy mi járatban. Somolygott egyet, beengedte, az asztalra tette, ami éppen volt otthon, és leült beszélgetni a váratlan látogatóval. Mert a vendég az vendég, s egy jó beszélgetés éjjel 3-kor is jó beszélgetés. Egy téli éjjel ott ültünk a szobájában a földön, egy birkabőr szőnyegen, bakelitlemezről szólt az LGT és Jimi Hendrix, aztán a bakelitet felváltották a gitárok. És beszélgettünk. Fotókról, képekről, Erdélyről, utazásokról, filozófiáról, kapcsolatokról, a Cseh Tamással való barátságáról. Tanácsot adott, kritizált és dicsért. Jó volt hallgatni. Vannak emberek, akiknek jó a közelükben lenni, akik megfoghatatlanok, mert egyszerűek, mint a nap. Szerény volt, és büszke, tiszta szívű, zenével és irodalommal teli.
Túrom a fiókom, emlékek között keresgélek, mert minden, ami elmúlt, az már csak egy emlék. Az előző perc is, a tegnap is. (Timivel beszélgettünk erről nemrég az irodában.) Szóval túrok, kutatok, hogy pontosan idézzek arról a papírról, amelyet Vörös a születésnapomra nyújtott át az idén. És megtalálom. Nagy, nyomtatott betűkkel írja:
„Legyen mindig melletted valaki, aki átlélegzik a lelkeden és kipárnázza neked a városod. Ha hallod ezt a szavat, hogy örökké, születésed napján gondolj a tengerre, a felhőkre és a fecskékre. Anna (Adamis) 75 éves volt és soha de soha nem vált bohóccá a saját cirkuszában. Italt és nőt ne utasíts vissza, és továbbra is kedvesebb legyen a különös, mint a tiszteletreméltó.”
Alatta az aláírás:
„Atyafiságos tisztelettel, Lovaiféltő öreg Vörös Felhő”
Hatvankilenc éves volt, a Woodstock 50. évfordulóján ment el. A Malom második napján, mely fesztivált ő álmodta meg, ő buzdított bennünket arra, hogy csináljátok, gyerekek. A halált mindig úgy fogtam fel, hogy az a valaki, aki meghal, egy kicsit máshol van, de mindenképp van valahol. Vörös is. Csak éppen most másokkal cimborál, égi barátaival felhőről lógatják lábukat, gitároznak, ő kamillateát szürcsölget, s a Jimi Hendrixet kedvelő szentekkel parolázik. Megyek is, és meghallgatom a tőle kapott CD-t... És gondolok rá. Viszlát, Vörös Felhő.
Illusztráció: Szalai Attila