Virtuális horgászat

Virtuális horgászat

A régi békeidőkben minden perc szabadidőmet a vízpartokon töltöttem. Persze nekem könnyű volt leugranom akár csak egy fél órára is, hiszen a Mosztonga (később a DTD-csatorna) ott folydogált a kertünk alatt. Ez jégvesztétől egészen a vizek befagyásáig tartott, csak a legzordabb téli időben szüneteltettük a halak zargatását. Azt a két-három hónap „pecátlanságot” meg az év közbeni élmények kiszínezett változatainak felelevenítésével éltük túl.

Kezdetben az évek múlásával sem sokat változott ez a megszokott ritmus, csak akkor bővült a téli elfoglaltságok listája, amikor nálunk is megjelent a Magyar Horgász folyóirat. Azon aztán egy-két hétig elvolt a horgászatelvonásban szenvedő. Többször elolvastam egy-egy írást, képeket nézegettem (kezdetben fekete-fehér fotókat), rekordlistákat elemeztem. Emlékszem, egész tanulmányokat készítettem a nagyhalak fogási idejének latolgatásával (Mikor kapnak a nagy halak?), illetve annak boncolgatásával, hogy mivel fogták ezeket a bejelentett kapitálisokat (Mire kaptak a nagy halak?). Az ilyen elfoglaltság némileg enyhítette a vízparti kalandok utáni vágyamat.

Év közben pontosan vezettem a fogási naplót, de persze nem azon a kis papírdarabkán, amelyet az engedéllyel adtak, hanem egy kétoldalas, francia kockás, nagy formátumú lapon. Télen aztán elővettem a jegyzeteimet, megnéztem, mikor milyen halakat fogtam, és ezeket az adatokat kíséreltem meg beletuszkolni az újságokban megjelent, a halak kapókedvét előrejelző táblázatba. A prognózisok összeállítói — több-kevesebb sikerrel — főleg a hold állásával hozták összefüggésbe a halak étvágyát. Akkor még a meteorológusok az aznapi időjárást sem tudták biztonsággal előrejelezni, nemhogy az egész havit. A vízállás változása sem volt témája a jóslatnak, ezért ezt a két fontos tényezőt mellőzték a táblázat készítésekor. Ennek okán aztán igen szerény volt a találatarány, de a rossz fogásokkor jó volt a holdra fogni a buktát.

A horgászújság megérkezésével számoltam a hónapok múlását. Annyira hozzátartozott az életemhez, hogy amikor katona voltam, Zoli bácsi, a szülőfalum lapterjesztője utánam küldte a Magyar Horgászt. Volt némi kellemetlenségem emiatt, főleg a címben szereplő Magyar miatt, de a halak láttán nem kobozta el az újságot az éber politikai biztos. Mivel vagy tízszer változtattam címet, bizony mindig a hátizsákban hordtam az addig odaért példányokat, a leszerelésemkor pedig hazahoztam őket.

Újabb élmény volt a téli absztinencia alatt az év végén vagy újév táján megjelenő Horgász Kalendárium. A majd százoldalas könyvecske jóval több információt, képet, rajzot tartalmazott, de leginkább a jó tollú anyaországi horgászíróknak gyakran az irodalmi szintet is meghaladó elbeszélései, tárcái hatottak az újdonság erejével. Ezek az írások a lelkemet melengették a zord évszakban, segítettek túlélni a legnehezebb pillanatokat is.         

A következő ugrás a televízió elterjedése volt, mert idővel a horgászműsorokban már élőben láthattuk a nagy halak kifogását. Kezdetben nagyon élveztem a dolgot, mert úgy beleéltem magam, hogy nagyokat nyögve imitáltam az orsótekerést, miközben a lábaimat az ágyhoz támasztottam, nehogy vízbe rántson a hal. Csak az volt benne furcsa, hogy mindig akkor volt kapás, akkor hajlott meg a bot vagy szólalt meg a kapásjelző, amikor a kamera ráközelített a botra. Később már biztos forrásokból tudtam, hogy erősen megvágott, megrendezett jelenetekről van szó, de ezzel úgy vagyok, mint a gyerekek a mesékkel. A picik is tudják, hogy a mese nem igaz, de olyan jó elhinni, hogy akár igaz is lehetne.

Teljes naivitásunkat latba vetve meghívtunk egy tv-stábot egy tőzegi rakósbotos pontyozásra. Idejében kimentünk, bőségesen beetettünk, felszereltük a legerősebb erőgumikat, és vártuk a pontyokat. Egy-két 20-30 dekás dévér akadt csak horogra, de a pontyok nem jöttek ki a megszokott helyükről, a bozótos tóközépről. A tévések tébláboltak a hátunk mögött, tájképeket filmeztek, bemutattuk nekik a felszerelést, de igazi halfárasztást nem tudtak felvenni. Később a zenei aláfestéssel elkészített klipet intermezzóként használták néhány hónapig, majd ment a süllyesztőbe. Csak a stáb távozása után jutott eszembe, mekkorát mulasztottunk. Reggel óta ugyanis néhány stéggel arrébb két pecás legalább három kapitális pontyot segített partra. Forgatás közben horogra kellett volna akasztani őket, hiszen a megvágott, fárasztással felturbózott film mindig biztos siker. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy egy eseménytelen horgászat után nehéz újra kicsábítani a tévéseket.

A profik ezt másként csinálják, hiszen az Animal Planet tévéállomáson rendszeresen utánaerednek a szörnyen nagy halaknak, vagyis vérengző monstrumokat zargatnak naponta. Mert igen rövidre sikerülne a film, ha elsőre kifognák a nagy, hegyes fogú, eddig sohasem látott, akár a mázsát is meghaladó, egzotikus nevű ragadozókat. Előbb utánajárnak, tájékozódnak — akár a térképről is letérve —, bennszülött falusiakat filmeznek le állítólag hal által okozott sebekkel, megcsonkított végtagokkal, esetleg olyanokat is megszólaltatnak, akiknek a férfiasságát vitték magukkal ezek a gonosz halak. A múlt héten a mindenre elszánt mesterhorgász legalább három napig nem fogta ki a célhalat, miközben viharba került, medvékkel találkozott, és több ezer kilométert utazva cserkészte be a bestét. Persze a csalik sem mindennaposak, a siker érdekében akár egy mókust is horogra kötnek. A főhős eközben éhes, fáradt, ázik-fázik, a néző pedig szinte megfeledkezik róla, hogy a horgász népes stábbal dolgozik, legalább egy tucat ember szorgoskodik körülötte, és jól fűtött, illetve igény szerint hűtött lakókocsiban tengeti a sanyarú mindennapjait.

Lehet, hogy maradinak tartanak, de én ezzel úgy vagyok, mint a gyerekmesékkel. A rajzfilmek megjelenésével az apróságok passzív nézőivé váltak a történetnek, viszont a mesehallgatás vagy -olvasás feléleszti a képzelőerőt, és a gyerekek saját mintákkal kezdik feltölteni a történetet. Ilyenkor ők a főszereplők, meg a szakállas nagybácsi, és még az is megesik, hogy a szomszéd házsártos anyósa lesz a gonosz boszorka.

Azokon a sárga ólomnyomatos újságlapokon én is jobban tudtam azonosulni a halak eszén túljárni igyekvő tiszai pecással, és egész éjjel azon sajnálkoztam, hogy nem sikerült kifognia élete halát, a félmázsás harcsát.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Villantó rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Virtuális horgászat
Villantó
  • MTI
  • 2017.01.02.
  • LXXI. évfolyam 52. szám
Virtuális horgászat
Villantó
  • Huzsvár József
  • 2016.09.11.
  • LXXI. évfolyam 36. szám
Facebook

Támogatóink