Az internet világának segítségével ma már nemcsak mások életébe, helyzetébe nyerhetünk betekintést, hanem teljesen új világoknak, virtuális játékoknak is részesei lehetünk, és akár a valóságban, úgy ismerkedhetünk, tanulhatunk mesterségeket, kereskedhetünk, vagy az ideáljainkból és az elnyomott vágyainkból összegyúrt új életet kezdhetünk az új önmagunkkal.
Akárcsak egy mesélő vezette társas szerepjátékban, itt is saját karaktereket tervezhetünk, azzal a különbséggel, hogy amíg a könyves verzióban nem szabtak határt a külsőnknek — ha nagyon akartunk, csúfak is lehettünk —, addig a virtuális változatban többnyire csak jól nézhetünk ki. Lehetünk izmos, magas tündék. Szőke hercegek. Nagy mellűek, lapos hasúak és feszes fenekűek. Választhatunk a lilától a narancsig mindenféle hajszínt. Mivel a látványvilág a mesebeli dimenziókban mozog, a pocakos, szeplős, pattanásos külsők szinte a nem létező kategóriákba sorolhatóak. Előbb lesz félelmetes, irdatlan nagy agyarunk, földig érő, fürtös, egzotikus szakállunk, mint szemölcs az orrunkon vagy zsírfölösleg a combunkon.
Némi „látható” korlátkülönbség ugyan van a társas és a virtuális szerepjátékok között, pl. az, miként az előbb említettük, hogy tetszés szerint alakíthatjuk a küllemünket, vagy az is, hogy a világ és a terep jóval elérhetőbb, bejárhatóbb... Az egyiknél ennek behatárolója a mesélő, a másiknál pedig maga a program. De a lényeges különbség a tetteinkben s azok indítékaiban van, és ennek kizárólag mi szabhatunk határt.
Volt szerencsém mindkét típusú játékot kipróbálni, és elmondhatom, hogy számomra a két élmény egy kicsit sem hasonlít egymásra. Nem mindegy, hogy a barátainkkal sörözgetés közepette ülünk-e le szerepjátékozni, ami általában kacagással, mulatással fejeződik be, vagy pedig otthon, egy üres szobában a számítógép előtt ülve, teljes inkognitóban vívunk vérre menő csatákat több ezer online idegennel. A kettő között csupán egyvalami húz éles határt: az erkölcs...
Olyasmi megtörtént már, hogy két ember a szobában kicsit összeröffen és duzzog egymásra, mert nem értenek egyet a mesélővel vagy egymással. De olyan még nem fordult elő, hogy emiatt sörösüvegeket vágjanak egymás fejéhez, vagy szitkozódjanak. Miért nem? Azért, mert ha látnak és ismernek minket, akkor általában igyekszünk az erkölcsi normáknak megfelelően viselkedni. Még akkor is, ha játékról van szó. De ott, ahol senki sem ismer bennünket, ahol fiktív alakunk ölt ránk álruhát... nos, ott minden megtörténhet. És meg is történik.
Régen a rabszolgákkal bármit megtehettek a gazdáik. Gladiátornak adták őket, hogy szórakozhassanak a vérengzésen. Kínozták és megalázták őket büntetlenül. Amikor ilyesmit látunk a mai sorozatokban, azt mondjuk: „Hű, de betegek voltak akkor az emberek!” Ha most minket nem fékeznének a törvények, akkor vajon nem lennénk ugyanolyanok, mint évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt az elődeink?
A virtuális világban előjön emberi énünk minden olyan tulajdonsága, amelyet elnyomtunk, és elzártuk valahol egy sötét kamrában. Ebben a világban olyanok lehetünk, amilyenek a valóságban csak szeretnénk lenni, de nem lehetünk, mert a törvény és a jelenlegi társadalmi helyzet tiltja. Sajnos a legtöbb esetben e vágyott tulajdonságok nem pozitívak. A megértés, segítőkészség, barátságosság, udvariasság ritka jellemvonások. Mindenki a dominanciára törekszik. Erőfitogtatás közben kitörnek belőlünk a rossz, aberrált tulajdonságok. Az emberek egymást szidják és hibáztatják saját sikertelenségük miatt. Mocskolódnak, visszaélnek a hatalmukkal, erejükkel és a pénzükkel. Kínozzák, sértegetik és gúnyt űznek a kezdőkből, a gyengébbekből. Megszegik, sőt el is vetik a mai viselkedési normákat.
Ami a legfigyelemreméltóbb (és legijesztőbb), hogy sok esetben a legdurvább karakterek irányítói 18 év alatti gyerekek, akik szüleik anyagi helyzetéből fakadóan ebben a szellemi közegben nőnek fel. Szocializált életet csakis az iskola falai között élnek, a valóságban pedig gyámoltalanok, magányosak, képtelenek emberi kapcsolatokat teremteni. E hiányukat pedig a virtuális életben próbálják pótolni, tőlük szokatlan módon kompenzálni.
Sokan úgy gondolják, hogy amíg különbséget tudnak tenni a két lét között, addig minden rendben van. De vajon meddig lesznek képesek erre? Többen még nevetni is lusták, inkább hangosan kimondják a gesztus angol rövidítését. Még jó, hogy a káromkodást is megoldják három betűvel.
Természetesen vannak pozitív egyének is, akik a napi munkától megfáradva csupán egy kis szórakoztató időtöltésre vágynak. Csak hát egyre kevesebben vannak ilyenek, a többség komolyan veszi még a játékot is. Mindenesetre sok szülő meglepődne, ha titokban regisztrálna egy ilyen játékra, és kapcsolatba lépne jó modorra nevelt virtuális gyermekével. Főleg ha a gyermeke tíz perc után visszaküldené őt oda, ahonnan jött.