* Nem ez az első alkalom, hogy Európában jártok, de első alkalommal játszatok Szerbiában. Érzel különbséget az itteni és az egyesült államokbeli közönség reakciói között?

— Van különbség, de van Amerikán belül is, mert egy óriási országról beszélünk, ahogyan Európa sem kicsi. Általánosságban véve úgy gondolom, hogy Európa erősen érzékeny a zene és a kultúra iránt. Amerikában a dzsessz és más zenei műfajok nem igazán léteznek New Yorkon, Chicagón, Los Angelesen és San Franciscón kívül. Talán kulturális értelemben sokkal nagyobb az informáltság, mondjuk, Európában, mint Amerikában. De ez sok mindentől függ, és az is lehet, hogy tévedek.

* Nehezebb érvényesülni, sikeressé válni New Yorkban, mint a kisebb országokban vagy Európában? Hiszen ott minden sarkon csücsül egy tehetséges zenész.

— Hát ebben van valami, hiszen New Yorkban valóban rengeteg a tehetséges ember. Már szinte nevetségesen sok. A Nat Osborn Band ismert zenekarnak számít New Yorkban, viszont azon kívül nem annyira. Szeretünk Európában turnézni, hiszen itt olyan emberekkel találkozunk, akik másféleképpen kapcsolódnak a zenénkhez, mint az otthoniak. Ezért azt gondolom, hogy talán nagyobb eséllyel lesz valaki sikeres kisebb területen. De nem biztos, hogy a siker a legfontosabb.

* Ezzel a csapattal három éve játszol. Hogyan választottad ki a zenekar tagjait? Egyáltalán mi a fontos számodra azonkívül, hogy zeneileg legyen profi az illető?

— Ez egy jó kérdés, mert ahhoz, hogy egy zenekar összeálljon, a vezetőjének egy különleges egyvelegre van szüksége, amikor az embereit válogatja. A tagoknak beszélniük kell különféle zenei nyelveket. Esetemben ezek a funk, a soul, a dzsessz és a rock. Ezekben az embernek jártasnak kell lennie, ahogyan természetesen a saját hangszere mesterének is. Fontos számomra, hogy jó személyekkel vegyem magam körül, akiknek az energiái és a lelke találkozik az enyémmel. A dzsessz műfaján edzett zenészeket kerestem, akiknek jó az előadó készségük, s emellett izgalmasak. Ilyenből rengeteg van, de nem mindenki felel meg nekem. Ezért nem játszhat akárki az én zenekaromban, illetve nem játszhatok én sem bárkivel.

* A Mediawave fesztiválon hallgattuk először a zenéteket, és már ott érezhető volt az energiák áramlása a csapaton belül. Az egymás közti kommunikációtokon látszott, mennyire élvezitek, amit csináltok. Vannak zenészek, akiknek egy koncert inkább munka, nem élvezik ennyire. Ezt a vibrálást a közönség is érzi?

— Általában visszakapjuk a pozitív energiát. Ha észrevenném magamon, hogy olyanná váltam, mint azok a zenészek, akiknek egy koncert csupán munka, akkor fognám magam, és visszavonulnék. Én a zene miatt foglalkozom a zenével. Azért állok színpadra, hogy a zenén keresztül összekapcsolódjak az emberekkel. A zenészekkel és a közönséggel egyaránt. Ezért élünk. Ha a közönség élvezi, amit csinálunk, akkor jól csináljuk. A kedvenc koncertjeim olyanok, mint ez a belgrádi. Későn kezdünk, meleg van, izzik a levegő, remélhetőleg sokat táncolnak majd az emberek. Sokan jönnek össze egy kis helyen, és olyankor az energia felfokozódik.

* Van egy dalod, melynek címe The King and the Clown (A király és a bohóc). Szereted a meséket? A dal egy picit olyan hangulatú, mint egy Disney-rajzfilm zenéje.

— Imádom a meséket. Nem éppen a Disney-rajzfilmeket, de a meséket nagyon. Lenyűgöznek a tündérmesék, a különféle mitológiák és egyáltalán az olyan történetek, amelyek sok-sok generáción át megmaradnak. Érdekes, hogy rengeteg archetípust, melyet mindmáig használunk, igazából nagyon régről hozunk magunkkal. Boszorkányok és varázslók. Mind ősi archetípusok. Ezek kulturálisan még mindig nem relevánsak, de ott van a Harry Potter vagy a Trónok Harca, mindenki ismeri és szereti ezeket a filmeket. Foglalkoznak velük. Lenyűgöznek az olyan dolgok, amelyek a történelem során megmaradtak, mert valami alapvetően emberiről mesélnek. Olyasmiről, ami mindannyiunkban megvan. Szerintem bármelyikünk lehet boszorkány vagy varázsló. Csak írnod kell egy jó könyvet vagy egy jó dalt. A varázslat valódi. Én ezért foglalkozom zenével. A zene áll legközelebb a varázslathoz.

A szerző felvételei

* Federico Fellini olasz filmrendező mondta: „Az élet nem más, mint a varázslat és a tészta keveréke.”

— Ez a legjobb idézet, melyet hallottam. De valószínűleg hozzáadhatjuk még a jó vörösbort is, hiszen Fellini sem vetette meg.

* Mi inspirál, amikor dalt írsz? A szél, James Brown vagy a mindennapi élet történései?

— Általában a saját életem. A legjobb dalok olyankor születnek, amikor egyedül vagyok, leülök a zongora mellé, kikapcsolom az agyam, és addig improvizálok, amíg olyan tudatállapotba nem kerülök, hogy csak a zenére figyelek, semmi másra. Különböző zenei stílusokban írok, és különbözőképpen is születnek meg a dalaim. Van, hogy leülök, és egy már létező dalszövegcsírán dolgozom, olyan is van, hogy sétálok, és megszületik a dal a fejemben, hiszen a lépteinknek is van egy alapritmusuk, ez a ritmus pedig bemászik a fejembe, s eléggé inspiráló tud lenni. Igen sok dalt írtam sétálás, kerékpározás vagy tusolás közben. Viszont a legjobbak ebben a meditatív tudatállapotban születtek.

* A zenei stílusod változott az évek során?

— Nagyon sok, igazából túl sok zenei stílusban alkotok. Számomra ez arról szól, hogy próbálom megtalálni, mi mihez illik zeneileg. Folk, dzsessz, funk, soul vagy klasszikus. Mindegyik stílusban alkottam már. Valójában az a kihívás, hogy olyan zenét hozzak létre, amely őszintén megmutatja az érzelmeimet, illetve a zenekar profiljának is megfelel. Ez mindig izgalmas. Nem szeretem magamat különféle stílusok korlátjai közé szorítani, ám próbálok beleilleni valamibe. 

* Mennyire vagy kritikus önmagaddal szemben?

— Nagyon. Az életem minden területén. Próbálom ezt egy egészséges szinten tartani, de muszáj kritikusnak lennem. Kell egy büszkeség, de kell egy nyitottság is, hogy meghallgassam a negatív és a pozitív kritikát. Sok művész megsértődik, amikor negatív véleményt kap a művészetéről, s a véleményezőt elküldi melegebb égtájakra. Megmondhatod, amit gondolsz, de inkább ne. Én nem ilyen vagyok. Mindig érdekel az emberek véleménye. Akkor is, ha nem kedvező. Különösen akkor. Na jó, ha szándékosan gonosz, akkor én is megsértődöm, de ha építő jellegű, akkor érdekel. Főleg akkor, ha olyan embertől érkezik, akit nagyra tartok. Sok zenész szokása azt mondani a másiknak egy koncert után, hogy jó buli volt, haver, aztán pedig a háta mögött kibeszéli. Ezt nem szeretem. Inkább nekem mondd meg, mi az, ami nem jó, és másoknak mondd azt, hogy milyen jó buli volt. Előbb-utóbb eljön az a pont, amikor azt mondod, nem érdekelnek a vélemények, szeretem, amit csinálok, és talán az a dolgom, hogy csak csináljam. Nem fogja mindenki szeretni. Arra törekedni, hogy mindenki szeressen, lehetetlen misszió. Fiatalabb koromban hajlamos voltam az ilyen gondolkodásra. Most viszont olyan zenét játszom, amilyet szeretek.

* Mit csinálsz, amikor nem zenélsz?

— Imádok focizni. Mindig van nálam egy focilabda, akkor is, ha úton vagyok. Amikor megállunk egy-egy benzinkúton, pihenésképp egy kicsit rugdossuk a lasztit. Szóval a zene és a sport, de nagyon szeretek enni, és imádom a finom borokat. New Yorkban — amikor nem turnézom — pincérkedni szoktam egy borbárban, ahol beszélgetünk is a borokról, és kóstolókat is szerveznek. És persze a varázslat. Jó volna, ha lenne egy saját varázslatom. Vagy egy kártyatrükk, melyet csak én tudok bemutatni.

A koncert olyan volt, amilyennek Nat mondta: a levegő izzott, a közönség táncolt, megtörtént a varázslat. Megint.

Olvasd el a szerző adatlapját is!
Szerda Zsófi