A teríték mögött guggolnak, balról jobbra: Toni, Kiss Zoli, Tóth I. Zsolt. Állnak: Tóth Gyula, Piri Bertalan, Kiss Károly, Horváth József és Nagy Vilmos

Nem hiszem, hogy valaha is történt ennél nagyobb vadászesemény, amióta az egykori Aranka-patak árterének lecsapolása után eltűntek a mocsári hódok. Csak nevüket hagyták itt, s mivel a kis településnek már jó 200 évvel ezelőtt temploma, vagyis egyháza is volt, Hódegyháza lett a neve. A magyar ember csodálatos észjárásából eredően. Nos, ezt a kis észak-bánsági falut azóta csaknem körülövezik a mesterséges halastavak, kiszorítva az azelőtt oly népes nyúl- és fogolyállományt. Ám hozott valami újat, ami egyre inkább izgalomban tartja az itteni kis vadásznépséget. A vaddisznót.
Ide akarok hát kilyukadni az említett vadászeseménnyel. Mert lőttek itt már az utóbbi két évtizedben több vaddisznót is egy-egy évadban. Megtörtént, hogy egyszerre kettőt is. De hogy egyszerre négyet terítékeljenek, az csak nemrégen történt meg. És tulajdonképpen nem is vaddisznóra indultak, hanem rókára meg élelmet vinni a fácánoknak. Vasárnap, tíz fokon fölüli hidegben ugyan kinek ment el a jobbik esze, hogy traktorvontatóra kuporodjon, és végigrázassa magát az egykori Szegedi Nagytáj egészen Torontálvásárhelyig lenyúló pusztaságnak a még mindig terebélyes legelőin? Piri Bertalannak, a Zentán lakó vadászelnöknek is azt mondta a felesége: tán csak nem ment el az esze, hogy alig egyórányi alvás után (vadászbálban voltak) fogja a puskát, és megy Hódegyházára, szülőfalujába rókavadászatra?
Elég az hozzá, hogy jó pár kilométerre a falutól elsőnek Kiss Zoltán lépett le a vontatóról, hogy megkeresse az etetőt. Egyszer csak dirr-durr, jött felőle két lövés, és már látták is, hogy fölbukott egy vaddisznó. Mindjárt kiugrott a sásból egy másik is, az is találatot kapott, de föltápászkodott, ám Toni, a csókai vendég helyben marasztalta. Mint az igazi vadászmesében: fölugrott a nagy durrogásra egy harmadik is! Ismét nagy puskaropogás törte meg a pihentető téli csöndet, ám mégse volt elég a két karabélyból és a három sörétes puskából (fütyülővel, vagyis brenekkel) kilőtt találat. A jókora kan vérnyomot hagyva átmenekült a szajáni határba. Hiába mentek ketten több kilométeren, a hóesés eltüntette a nyomát. Másnap se találták meg.
No de közben a hátramaradt Kiss Zoli ,,valami füleket' látott a hó alatti sásban. Intett a többieknek, de már oda is lőtt! El is találta a megcélzottat. Hanem ekkor mi történt?! (Ne gondolják, hogy lódítok!) Kiugrott nyolc süldő! Lett ám kapkodás, mert már töltény is alig maradt. Elsőnek Kiss Karcsi tüzelt rájuk, úgy kapásból, majd mások is, s ezekből is eltaláltak kettőt. Jól föl kellett gyűrni a gatyaszárat, mire fölrakták a terítéket, hiszen a ,,legkisebb' is 64 kilót nyomott. Azután volt egy 94, egy 110, és egy -- a legnagyobb kan -- 142 kilós. Amikor a vadászotthon előtt lerakták a zsákmányt, éppen odafelé tartott Kiss Árpád, a társaság egyik jeles szakácsa és hangásza. Távolabbról azt hitte, hogy őzet vonszolnak, mert az is tervben volt. No de ekkorát?! Nem akart hinni a szemének, amikor meglátta a másik hármat is.
Ne gondolja a kedves olvasó, hogy most már vége az én igazi vadászmesémnek. Mondtam már, hogy másnap kimentek megkeresni a sebzett kant a szajáni határba. Nyomát se lelték. Velük volt már karabélyával Szokol Csaba is, és visszafelé jövet az Aranka-töltésen haladva megláttak ,,valamit' messziről feléjük kocogni. Hát nem vaddisznó volt ez is! Gyorsan a töltés oldalára feküdtek, s a fegyvereket lövésre készítve figyelték. Bertalan rájuk szólt, hogy ne lőjenek még, mert messze van. Közben ő már ráirányította a céltávcső hajszálkeresztjét, s úgy száz-egynéhány méterről odalőtt. A többiek fölkapták a fejüket: mi volt ez, ki lőtt? Aztán Csaba szidni kezdte Bertalant, merthogy hozzá közelebb lett volna, de lövésével megelőzte. Méghozzá úgy, hogy egyből elterült. Ez 90 kilót nyomott. Ebből készült a vadászbálra a finom pörkölt.
A többi 410 kilóból igazi vaddisznótort rendeztek. Meghívták rá a riportert is, akit ilyesmire nem nehéz rábeszélni. (Még ha öregasszonyok esnének az égből, akkor is elmenne). Csak azt sajnálja, hogy nem lehetett jelen, amikor a nyúzófára húzták föl őket. A legnagyobbat nem is bírták, mert a feje lelógott volna a földre. Amikor odaértem, már megsütöttek egy nagy tepsi fasírozottat, majd vacsorára néhány szál kolbászt. Erre aztán igencsak csúszott a Lévai Zoli által asztalra kerülő házi fehérbor. Ne is mondjam: előtte szilvapálinkával ,,készítettük föl' gyomrunkat.
A disznóhús földolgozásának nagy szakértői nekifogtak: Csaba készítette elő a belet a kolbásznak. Ezt azután a két Kiss: Karcsi és Zoli töltötte. Ott volt még Tóth Gyula, Kiss Árpád, Tóth K. Zsolt, Horváth Józsi, Tóth Károly, a másik jeles szakács és Bertalan. Közben már két hatalmas edény is tele volt pácolt hússal, de még így is 100 kilónyi karvastagságú kolbász készült, miközben rá-rázendítettünk egy-egy magyar kesergőre meg első világháborús katonanótára.
Mert hát egyszer él az ember...