Fiatal vadász voltam, abból a fajtából, aki alig várta a hétvégét, hogy vadászhasson. Minden ennek volt alárendelve, még a hétvégi táncos bulikat is képes voltam korábban otthagyni, csakhogy reggel idejében tudjak indulni vadászni. Akkoriban sokkal többen laktak tanyán. Ha megszomjaztunk, vagy valamire szükségünk volt, bármikor betérhettünk. Szerettünk is benézni ezekre a helyekre, mert rendszerint hasznos információkat kaptunk arról, hogy hová tört be a róka, vagy hogy hol látták az őzeket.

Azon a bizonyos hétvégén is vadászni indultunk mi, fiatalok. Az idősebbek figyelmeztettek bennünket, hogy nem éppen vadászatra való az idő, mert a tévében is mondták, hogy délutánra hóvihar várható. Minket azonban fűtött a hév és a szenvedély. Az első hibánk az volt, hogy gyalog indultunk, mobiltelefon pedig abban az időben még nem létezett, így azt nem is vihettünk magunkkal. Jó sokáig gyalogoltunk, kerestük a vadat azokon a helyeken, ahol azelőtt mindig találtunk, de aznap nem volt szerencsénk. Ma már tudom, hogy azért, mert a vad az időváltozást már akkor megérzi, amikor az még csak készülőben van, így rendszerint még kellő időben búvóhelyet keres magának.

Már messze jártunk a falutól, amikor hirtelen feltámadt a szél, fagyos tüskéket vagdosott arcunkba, percek alatt átázott mindenünk. Irányt vettünk a legközelebbi tanyára. Még az egyébként mérgesen csaholó pulik is elbújtak a szalmakazalba. Julis nénit, a tanyán lakó öregasszonyt mindannyian jól ismertük. Sokszor adott már nekünk enni-inni, amikor arra jártunk. Mi meg cserébe néha bevásároltunk neki a falu boltjában, meg mint már írtam, a tyúkjait elhordó rókákat is mi lőttük ki. Reméltük, majd aznap is örömmel fogadja a kis csapatot, legalább nem lesz egyedül, amíg tart a vihar. De hiába szólongattuk, nem nyitott ajtót. A verandára bevert a havas eső, így az istálló felé vettük az irányt. Gondoltuk, ha Jézus urunknak jó volt, akkor nekünk is jó lesz. Amikor az első vadász benyitott, meglepve hátrált ki. Julis néni kisírt szemmel ült a tehene mellett, aki éppen fialni készült, és egy ideje már kínlódott, mivel a borjú hátfekvéses volt. Segítségre volt szüksége! Jármű és telefon híján másra nem is számíthattunk, csak magunkra.

Szegény állat keservesen bőgött, mi meg tanakodtunk, hogy mit kellene tennünk. Az egyik fiatalnak eszébe jutott, hogy a szomszédjukban is volt egy ilyen eset, akkor az állatorvos benyúlt, és megfordította a borjút. Ez volt az elmélet, gyakorlatban azonban egyikünk sem csinált még ilyet. Rövid tanakodás és noszogatás után végül felülkerekedett bennünk a segítő szándék: bemosakodtam, és nekiláttam a műveletnek. Sikerült is kitapogatnom a borjú első lábait, és kínlódva ugyan, de megfordítottam az állatot. Közben forró vízzel fertőtlenítettük a kötelet, melyet ráhurkoltam a borjú lábaira, és a tehénnel együttműködve világra húztuk a kis bocit. Julis néni azt sem tudta, hogyan hálálhatná meg nekünk, hogy megmentettük a borjút és a tehenét! Jófajta házi, füstölt szalonnát hozott, meg pálinkát, mely kemencében sütött kenyérrel vált vérré bennünk. Nem figyeltünk sem a viharra, sem az idő múlására, örültünk, hogy minden jól végződött. A szobába sem mentünk be, az istállóban vártuk meg a vihar végét.

Híre ment a faluban, hogy milyen kalandban volt részünk, sokan gratuláltak a bátorságunkhoz és a találékonyságunkhoz. De az volt a hab a tortán, amikor néhány héttel később egy éjjel arra ébredtünk, hogy csörög a telefonunk. A szomszéd faluból hívott egy kétségbeesett hangú néni, és közölte, hogy ellik a tehene, s mivel nem találják az állatorvost, menjek már el hozzájuk, és segítsek megfordítani a borjút...