Szabó Tönki Károly az adai Műszaki Iskola nyugalmazott filozófia és szociológia szakos tanára, de emellett más humán tárgyakat is tanít. Nagyon szereti a hivatását, főleg, ha a diákok érdeklődnek a tananyag iránt. Ezenkívül rendszeresen sportol is: túrázni, hegyet mászni, futni és kerékpározni szeret leginkább.

Képek forrása: Szabó Tönki Károly fotóalbuma

* Mi alapján tervezi meg az utazásait?

— Több szempont is van, az első az, hogy mikor van szabadidőm, a második, hogy melyik az az ország, ahol még nem jártam, de olvastam vagy hallottam róla valamit, a harmadik pedig, hogy érdekes ország legyen az úti cél, és szép legyen a természet. Szerintem az ember hosszú távon rájön arra, hogy nem csupán a hegységek adják egy ország szépségét: lehet az egy sivatagi rész vagy egy szép erdő is. Minden államnak van valamilyen látványos természeti adottsága. Én általában a helyi emberekkel lépek kapcsolatba, hogy segítsenek, hiszen ki ismeri jobban egy ország természeti kincseit, ha nem az ott élő emberek? Általában dzsipes vagy overlandtúrákat szervezünk, vagyis szinte árkon-bokron keresztül visz az utunk. Ilyen tapasztalatom volt 2015-ben, amikor másodszor jutottam el Iránba, ahol egy Újvidéken élő, de Iránban született túravezetőnk volt. Ekkor ismertem meg az igazi Iránt, mely teljesen más, mint az, ami átjön az embereknek a médiából. Rengeteg szép és látványos dolgot láttam, és nem éreztem magam veszélyben. Továbbra is ebben hiszek, hogy ez az utazási forma a legjobb.

* Befolyásolja, hogy egy ország mennyire számít veszélyesnek?

— Eleinte nem volt mindegy, izgultam is emiatt. De úgy érzem, vagyok olyan erős és edzett, hogy át tudom ezeket a nehézségeket hidalni. Mindig arra törekszem, hogy a pénzemet jól elrejtsem, és legyen nálam fénymásolat az útlevélről vagy igazolványról. Biztosítást is mindig kötök. A veszélyesebb tereket, utcákat mindig a reggeli órákban látogatom meg, mert akkor kevesebb az esély arra, hogy kiraboljanak.

* Mielőtt elutazik valahova, tanulmányozza az úti céljára jellemző viselkedési és társalgási formákat?

— Természetesen, enélkül nem indulok el. Több alkalommal is felkerestem olyan szentélyeket, ahol a helyiek éppen a szertartásaikat végezték. Ekkor mindig megvártam, hogy befejezzék, és csak utána mentem be. Például az iszlám dzsámi vagy templom közelében is így tettem, nem szabad megzavarni a szertartásukat. Emellett a dél-ázsiai országokban, gondolok itt Vietnámra, Kambodzsára és Thaiföldre, alap, hogy meghajolva köszönünk. Amikor pedig az ember beül egy étterembe, nem szabad a lábait kinyújtva hagynia, hanem be kell húzni az ülőhely alá. A láb a buddhista kultúrában a legkevésbé értékes testrészünk, és ha ezt a szabályt nem tartjuk be, akkor azt a helyiek sértésnek vehetik. Voltak útitársaim, akik ezt nem tudták, és meg is kapták azt a szellemi pofont, amely ezzel jár: a helyiek nem akartak szóba állni velük. Az öltözködésre is érdemes odafigyelni, nem szabad nagyon kivágott ruhákat, rövidnadrágokat hordani, ajánlott, hogy a testünk minél jobban fedve legyen.

* Általában milyen közlekedési eszközöket használ?

— Amikor viszonylag távoli helyre utazom, akkor repülőgéppel indulok útnak. Ezt az utazási formát meg kell szokni. Amikor Patagóniába utaztam, tizenhatszor ültem repülőgépre, mire eljutottam a kitűzött helyre. Általában mindenhol számos választási lehetőség van a tömegközlekedési eszközök között. A minibusztól a taxiig szinte bármit igénybe vehet az ember. Egyik utazásom alatt nagyon fontos dolgot tanultam meg egy angol „bácsitól”, aki azt mondta, ne siessek a választással, ne taxival induljak útnak, ha sokkal olcsóbban is megoldható. Kisbusszal utaztunk, így 20 dollár helyett fél dollárral megúsztuk az egészet. Ezenkívül utaztam már hajóval, csónakkal, részem volt többórás busz- és vonatutakban is. Például a törökországi túránkon, amikor az Ararát hegyhez látogattunk el, több mint 30 órát vonatoztunk. Ha most valaki azt mondaná nekem, hogy ezt még egyszer végig kell csinálnom, akkor lehet, meghátrálnék, de utólag visszatekintve megérte a hosszú vonatút. Lelkileg megterhelő, de a társaság jó volt, elszórakoztunk, és a hangulattal sem volt gond.

* Számít-e, hogy egy utazásra mennyit kell költenie?

— Őszintén, nagyon számít. Elég takarékos vagyok az utazásaim során. Az izlandi utam jó példa erre. Izlandra négyen mentünk, a programokat is mi szerveztük saját magunknak. Mind a négyen megfogadtuk, hogy végig sátorban alszunk, bérelt autóval közlekedünk, és nem étkezünk vendéglőkben. Csak a legolcsóbb bevásárlóközpontokban vettük a kaját. Még így sem volt egy olcsó utazás, de körülbelül 500-600 dollárral kevesebbet költöttünk ezekkel a módszerekkel. Másik hasonló élményemet 2010-ben egy jóbarátommal oszthattam meg. Ő volt az, aki minden európai ország legmagasabb hegycsúcsára feljutott. Amikor vele mentem, akkor körülbelül hat-hét ilyen ország legmagasabb pontját látogattuk meg. Ezek közül a balti államokat, Finnországot és Fehéroroszországot említeném. Minden jól ment, végigsátoroztuk ezt a túrát is. Mindig arról álmodoztam, hogy valamikor majd eljutok Dél-Amerikába. Először Perut tűztem ki célul, mivel úgy éreztem, hogy ott sok a látnivaló. Ekkor fedeztem fel, hogy Peru szomszédjában, Ecuadorban és Bolíviában is hasonló kultúra létezik, így ezt a két országot még hozzácsatoltam az utamhoz. Így visszatekintve nagyon jó ötlet volt, hogy így döntöttem.

* Melyik volt a legjobb utazása, és miért?

— A legjobb utazásom 2010-ben Ecuadorban volt. Mindennap valamilyen különleges látnivalót néztünk meg. Például sikerült eljutnunk a kecsua indiánok eredeti lakhelyéhez, és így láthattam, milyen körülmények közt élnek. Úgy kell elképzelni, hogy cölöpökre építenek kisebb házakat, körülbelül 1 méterrel a talaj felett. Meg is kérdeztem tőlük, miért van az, hogy nincs lenti alapja a háznak, erre azt válaszolták, a vadállatok miatt. Aztán megmutatták nekem, hogyan sütnek-főznek, és a gyümölcsöskertjüket is láthattam. Ecuador nagy élmény volt számomra, hiszen piranhahalászat részese is lehettem, valamint éjszakai dzsungeltúrán is voltunk. Még a Fülöp-szigeteket emelném ki, ahol nemrégiben jártam, és oda nagyon visszavágyódom.

* Mi volt a legszebb pillanat az utazásai során?

— Az egyik legmaradandóbb élményem az volt, amikor feljutottam a Machu Picchura, ahol voltak ecuadoriak, chileiek, argentinok, és még sok más dél-amerikai ember, akivel fényképet is sikerült készítenem. Ezek után megtudtam tőlük, hogy a Huayna Picchura is fel lehet menni. A Huayna Picchu egy kicsit magasabb, süveg alakú hegység. Ez azért volt számomra nagy élmény, mert egyrészt kemény túrának számított, másrészt pedig felfelé menet a világ különböző részeiről találkozhattam turistákkal. Voltak ott japánok, koreaiak, európaiak. Amikor felértünk, csodálatos kilátás fogadott. Még jobban be lehetett látni az Urubamba-folyót és az Andok gyönyörű láncolatait. Lefelé menet lámákat és vicugnákat láttunk, ahogy saját természetes környezetükben legelésznek. A másik maradandó élményem az volt, amikor a himalájai túrán reggel 5 és fél 6 között kimentem a sátorból, hogy megnézzem a napfelkeltét. Ekkor leborultam a földre, hálát adtam az égnek, hogy itt lehetek, és őszintén sírva fakadtam.

* Egy-egy országban kipróbálja-e a helyi ételkülönlegességeket?

— Maximálisan, az összes országban, ahol jártam. A tradicionális ételek mindenhol nagyon finomak voltak. Például Peruban sokféle különleges étel készül. Az egyik menüt mesélném el, mely négy részből állt. Kezdetnek avokádósalátát kaptunk, ezután következett a quinoaleves, főételként a Titicaca-tóból halászott halat ettünk, végül pedig chichát, mely egy erjesztett kukoricából készült édesség. Az étteremben, ahol ezt fogyasztottuk, alkoholos és alkoholmentes változatban kínálták, én az utóbbit választottam. Volt alkalmam megnézni, hogyan készítik el a helyi indiánok ezt a chichát hagyományos módon. Először megrágták az erjesztett kukoricát, és utána „köpték” bele az edényekbe. Tálaltak nekünk egyéb érdekes csemegét is. Bambuszlevélből vettek ki körülbelül 3-4 centiméteres, kövér hernyókat. Amikor elénk rakták őket, meg is kérdezték tőlünk, ki vállalkozik arra, hogy megegye az élő hernyókat. Senki sem akarta kipróbálni, én is egy kicsit húzódoztam, vártam, mi fog történni. Erre közölték velünk, hogy ezeket a hernyókat mi fogjuk megsütni. Jó időtöltés volt, és amint kész lett néhány darab sült hernyó, úgy voltam vele, hogy én ezt biztos megkóstolom, mivel ilyen lehetőség ritkán adódik. Nagyon különleges íze volt, talán a töpörtyűhöz tudnám hasonlítani leginkább. Rendkívül zsíros és laktató, annyira, hogy három-négy óra elteltével sem éreztem magam éhesnek. Emellett Thaiföldön volt alkalmam kipróbálni egy nagyon finom hagyományos ételt. Ott napi táplálék a szöcske és az egyéb bogarak. Ezeket megsütik, mivel jó fehérjeforrásnak számítanak. Aprópénzért, körülbelül 30-40 dinárért tud az ember egy adag sült bogarat venni.

* A helyiek általában hogyan viszonyulnak a turistákhoz?

— Én úgy gondolom, ha az ember megadja a másiknak a tiszteletet, nyitott és tiszta lelkű, akkor nagyon jól viszonyulnak hozzá. Személy szerint mindig úgy éreztem, hogy mindenki felé lehet nyitni egy utazás során. Nem is tudnék olyan helyit mondani, aki rossz szándékú volt velem szemben. Amikor Indonéziában jártam, arra lettem figyelmes, hogy két fiatal muzulmán nő egy képet szeretne készíteni velem. Először furcsa volt, de végül jól elbeszélgettünk, és azt vettem észre, hogy kíváncsian érdeklődtek a kultúrám iránt. Iránban pedig, egy Teherán közelében fekvő hegyről lefelé jövet, egy piknikező iráni család vendégelt meg. Barátságosan integetve odahívtak magukhoz, és megkínáltak egy kevéske étellel. Teljesen nyitottak voltak felém, jót beszélgettem velük.

* Előfordult-e, hogy annyira megszeretett egy országot, hogy legszívesebben ott maradt volna?

— Igen, Ecuadorban szívesen ott maradnék néhány hónapig is. Hogy ezt sikerül-e valaha megvalósítanom, nem tudom, de nem zárkózom el a gondolattól.

* Szerbiában milyen helyekre látogatott el?

— Már nagyon sok helyre, ami annak köszönhető, hogy hegymászótársaságokhoz csatlakoztam. A Rtanj, a Stara planina, az Uvac-folyó, és még sorolhatnám. Külön kiemelném a Vratna-kolostort és szurdokot, ott aztán rengeteg látnivaló van! Szerintem Szerbiában az a legjobb túra, amikor az ember faluról falura járja a környéket.

Szabó Tönki Károly mindenkinek csak azt tudja ajánlani, hogy merjen utazni, ne féljen az újdonságoktól.

Forrás: MTTK — Newsroom Communicator